...olyan volt az elmúlt pár hét fekete levese után, mint egy szelet megházivajazott foszlós kalács. Napfény Rulez! Hogy most köd van, meg eső jön, visszamenőleg ezt nem homályosítja. A tegnapi...
Szerdán jövök a hóesésben a dobozzal a Mogyoródi elején, mellettem lépésben, negyvennel cammognak az autók, én hol a nyomban, hol mellette, kapucni a sisakon, hóember a biciklin, mikor is látom, egy csapat külföldi kinézetű turista (turista kinézetű külföldi) engem fényképez...
Csütörtökön, teli dobozzal érek a Népligetbe, ahol is aznap először kapok tiszta hátszelet, minden forgó, szél-limány nélkül - vagy háromszáz méteren tol alig csökkenő sebességgel a szél, teli arccal vigyorgok a fagyba az élvezettől, miközben folyamatosan az jár az eszemben: mekkorát fogok majd ugyanitt visszafelé szopni a tiszta szembe-szélben...
Életem legmorbidabb hete. Dobozzal hétfőn képtelenség. Megtoltak kicsit, javítani kellett, még jó, hogy az alapszerkezet, meg a doboz nem sérült. A budafokiig "hókotrás" (gyalog lejárt és/vagy keréknyomokkal szabdalt visszafagyott hó-jég) várt a cangaúton, meg a kis utcákban, a kedvenc útvonalaimon; maradt a forgalmasabb utak szűkült útszéle, a kijárt keréknyom, a forgalomlassítás és anyázás. A budafokira még csütörtökön is kész canga-nyúzás volt kijutni a Lágymányosi híd után. Egy romhalmazt vittem a héten többször is Pistihez, letekeredett hajtókarral, össze-meg szerterohadt csavarokkal, eltört csomagtartó-füllel, többszörös defektek javításának koszával a kezemen (mondtam már, mennyire utálok belsőt cserélni mínuszos lucsokban?). Az utolsó defekt pénteken tartalék belső nélkül ért, a hat-és feledik szállításkor - egy olyan nap után, amikor semmi nem úgy sikerült, ahogy előre kinézett.
Az alsó-közép kategória, amit a Kobira pakoltunk "úgyis tönkremegy, cseréljük ócsón" felkiáltással, na az nem bírja az igazi telet - egyáltalán nem. Lánc másfél havonta kuka, de már a harmadik csere dobatja a racsnit is. A hajtómű nem maradhat így, mert félő, hogy megint úgy összerohad, hogy csak melegítve lehet kibűvölni. Fékpofaszett a harmadik van benne, át is kellett bovdenezni, mert kiszőrösödött néhol. Lámpa és prizmák törnek-potyognak, elcsúszásonként legalább egy, de olyan is akad, ami pusztán lerázódott. A defektsorozat miatt felraktunk egy új külsőt hátra - orbitális anyázás árán, mert a nekem tetsző mintázatú külső és a felni a mérettűrés ellenkező végletében lakhat (hogy aztán miként szedem majd le javítani utcán, az rejtély...). Az utifutis kínzás minden kopó alkatrészen sokkal nagyobb amortizációt jelent, és ezen szemmel látható mértéket tessék érteni. Minden nap le kell mosni és újrakenni, mert nap közben áll a sóban; a nem kevés munkával lefényezett vázat egy helyen már sikerült leütni - nem normális, mit művelek a "szemem fényével".
Meg hogy magammal mit. Volt a héten nap, amikor hó ide, latyak oda bőven több, mint százat mentem, 45. évemhez közel, gerinctörés, arccsonttörés, félszeműség, trombózisharisnya, pár apróbb egyébség begyűjtése után, mint egy debil gladiátor, (mortiuri te salutant). Nem feltétlenül ezt a lovat akartam persze, de ez megint egy másik történet.
Mert szembe kellett néznem vele, hogy fantaszta vagyok. Lehet, hogy korai mérleget vonni, meg nem ilyenkor kell, amikor "folyamatos ellenszélben" kapaszkodik az ember, de annyi nyugodtan kijelenthető, hogy kudarcot vallottam. Az, hogy fantaszta vagyok, annyit tesz, hogy hiányzik a minimális képesség is a valóság felmérésére, és arra a kevésre se emlékszem jól, amit sikerül. Annyit tesz, hogy nagyon komoly fantázia-világok laknak a fejemben, de a valóság alapvető törvényszerűségeit sem voltam hajlandó ezekhez se megtanulni. Az álombirodalmak szabályait is én találom ki - akkor meg minek? Viszont így nem vagyok alkalmas arra, hogy vállalkozzak.
Attól félek, hogy a kiindulásom rossz...
shizoo
csak úgy: a pénteki 74km fél négyig, a defektig...
Elmebeteg önállósodási kísérletem további stációiról most nincs kedvem írni - fejlődik, mint a lucaszéke, szép apránként nőve nődögélve -, a futárszolgálatos kalandok meg annyi közöm sincs-infót tárnának fel, hogy azokat inkább hagyjuk. Van erre egy jó mondat: az a jó futár, aki annyira nem tűnik fel, hogy úgy tűnik, hogy ott sincs. Otthon a kedvestől kapok hideget is, meleget is (főz teát a termoszkulacsba:), foglaljuk össze így: még élek.
És a technika is, bár alaposan megnyögettem néhányszor. Szegény Kobold! Először is: ökör az, aki egysebivel vontat huzamosan, egy ilyen ökröt ismerek is, reggelente szemezünk a tükörben. Bármilyen "komolyabb" emelkedő inkvizíciós vallatással ér fel - alaposan megrakva egy Hunyadi utca, vagy a Bimbó út a Rózsadombon gyilkosság. Vannak kedvenc felüljáróim, mint a Kerepesi úton a Szuglói körvasútnál lévő. Szóval a "terep" engem kínoz, én meg a technikát: mivel durván és sokszor nyomatékolom, egy hónapig se bírta a lánc. Az egysebi csúszópapucsos rendszerben a tuti, a vontatás ejtőpapucsot szeretne - kétszer is "letekertem" már a kerékanyát, mindkét esetben rakottan.
Ha a cájgot túlrakom súllyal, akkor durván tol - szinte ívek vannak, amiken egy bizonyos sebesség fölött kanyarodni szeret. Dönteni igen érdekes vele, mert visszaálláskor rugózva csillapodik állóhelyzetig, ilyenkor nem kicsit csavargatja a vázat - ellenben ha hagyom úgymond felállni, akkor eszméletlen élmény. És a lendület-többletet - ha egyszer meglendítem - könnyű tartani, pörgetve lehet suhanni vele. Persze csak ha nincs szembeszél...
Az utánfutó is kapja a kisebb nagyobb traumákat - és kellett módosítani is rajta. A homlokcsövet meghajlítottam, amikor telirakva egy durvábbat padkáztam vele - kicsit túlsiettem a dolgot... - a szaki alaposan megerősítette, és belekerült ez az előfeszítő pálca, remélem, jó darabig kitart.
kapott a doboz egy csinos fenéklapot is, hogy ne kelljen göngyöleggel szórakozni, az összetekert polifoam a rétegek elválasztására szolgál:
És potyogtattam rá néhány lámpát, kicsit átabotában, ezen még kell agyalni
- mint ahogy folyamatosan zaklatom Pistit, hogy nekem az utánfutóhoz nem pótbelső kéne, hanem egy komplett pótkerék. Egy konzolon ellenne a doboz előtt, aztán ha kapok rakottan egy defektet a leghátsóba, hát csak cserélem és megyek tovább...
Szóval élek. Eddig punnya volt a tél. Jövő héten - úgy mondják - durvább lesz.
A "cimborális segédtevékenység", az előtakarítás-bontás persze továbbra is az életem része - ha kevesebb alkalommal (mondjuk kisebb hatékonysággal) csinálom is, mint egykor. Szórakoztat és pihentet - azaz valószínűleg mazochista vagyok:)
Kicsit fejlesztettük a helyet, több lépcsőben, hosszan ezt nem ragoznám, meséljenek a képek:
Az első néhány képen látható Univega egyébként azóta elkészült, és így néz ki:
Az utolsó bejegyzés óta persze annyi canga készült el - s most csak azokra gondolok, amelyek futólag érintkeztek a brigéciolos rongyommal -, hogy felsorolni se tudnám kifelejtések nélkül. Van néhány kedvencem, azokat azért idesorakoztatom, de ez most tényleg egy meglehetősen szubjektív válogatás lesz 2011 csemegéiből.
Itt van például az Eska (Unicykl). Sokat nem lehet tudni róla, NDK márka, de a gyanúm szerint csak egy NDK-ban forgalmazott Favorit-klón - az összes megoldása oda hajaz, és az összes alkatrésze az örökbecsű szocietalon műhelyéből került ki. Szerintem finom gépezet lett.
Lehet, hogy a kisebbséghez tartozom, de én szerelmes vagyok ebbe a kompromisszummentes női versenyvázba, Kettler Alusportrad, sajnos Pisti kénytelen volt ezt is színre fújni, az eredeti fényezése menthetetlen volt - de szerintem igen csábító kis dög lett belőle...
Ez is egy kiskedvenc. Mondjuk a Bianchitól nem ez a vázforma az álmom, hanem a másik, de ezt is nagy kedvvel tutujgattam - az egykori nyálcsorgatás engem is kötelez. A Nisi felnik pedig külön élvezetet adtak, én kifejezetten szeretem a felniket újrahúzni - az a titkos álmom, hogy valaki majd egyszer azt kérdi Pistitől: "...és mondd, honnan szerezted ezeket a vadonatúj, de korhű Nisiket?"
Még egy érdekesség történt velünk, Pisti egy igazi "szaki" hagyatékából megörökölt néhány szerszámot, készletet, anyagot - a legelbájolóbb része ennek a hagyatéknak a bácsi klasszikus kerékpáros lemezkulcs-gyűjteménye, amit néhány saját fejlesztésű spéci kulccsal is kiegészített (alighanem néhány szerszámkulcs benne maradt - bocsesz, én amatőr vagyok...)
A kedvencem a saját készítésű kónuszkulcs, meg a jobb szélen a kiköszörült széles profilú "csavarhúzó", a hátsó lámpákon gyakran használt kis átmérőjű, de igen szélesen hornyolt csavarok kivételéhez...
A bullitt álom marad, naná - nincs rá 1872 euróm, meg úgy 60 a dobozra. A bringakonyhás extra-hosszú darabot Pisti megfuttatta a ligetben (amilyen szerencséje volt, pont összefutott vele, ismerte a skacot, aki vitte, és...), azt mondja, szinte biciklizhetetlen - fos az iránytartása, nyeszeg-nyöszög; maga az alapszerkezet, az a furán erősített városi váz gyenge nagyon az elé hegesztett súlynak, a fékei nem elég erősek a darabhoz... nos, hiszek neki, mivel sokkal több tapasztalata van ebben, mint nekem.
Viszont szerettem volna mégis valamilyen bullitthoz fogható teherbírású dolgot - mivel terjedelmes és nehéz cuccokat kellene mozgatnom, ha az elképzelés bejön. Amolyan sufni-bullittot, na. Utánfutók közül az egykerekes variációkat böngészve végül a Pedálos kínálatában akadtam egy extrém-nagy utánfutóra, amit aztán ki is próbáltam Csillaghegyen üresen - és döbbentem rá, hogy némi tempólefojtással, de gyakorlatilag teljesen szabad-élményt ad, azaz a "vele vagy nélküle" közt nincs számottevő különbség.
Kicsit feszített volt az ütem-terv - hétfőn este próbáltam ki az utifutit, kedden doboz után néztem a neten, miközben szerdán már adódott egy lehetőség, némi szívességi próbaszállításra. Tehát kedd este el kellett volna hoznom egy működő darabot - ha másképp nem, a "szabvány" méretűek közül egyet bérbe, kis műanyag dobozzal -, de beleszerettem egy fémdobozba, ami zárható, bizalmat keltő a kinézete, és még méretben is passzolt az extrém-nagy cucchoz. Mint kiderült, túlságosan is: ezt fejet vakarva konstatáltam, amikor megvettem és elhoztam kedd este magát az utánfutót, és rámértem még egyszer.
Sebaj - előre. Szerdán reggel kirongyoltam Budaörs túlsó végére utánfutóstul - hogy mekkora szopatás az az Egérút-menti egyszer csak elfogyó cangaút! Viszonylag könnyen átkeveredtem a Reptéri út felé, onnan meg azon a bájos, autópálya fölé épített körforgalmon át végül is kb. a legrövidebb úton toltam ki - ahol kiderült, hogy a doboz passzentosan, de befér, meg is vettem. A következő képeket ott lőttem egy frissen EU-szabvány játszótér mellett
mielőtt elindultam volna vissza, Pestre, azon melegében szállítani vele. Aztán csütörtökön fel is fúrtuk a dobozt, lekerültek róla az ideiglenesség-jelleget adó gumipókok - azóta szokom az élményt. Folyt. köv.
Három hete idétlen ötletekkel meg tervekkel van tele a fejem, most megpróbálom összefoglalni időrendben a legjobb pillanatokat, mivel most jutottam lélegzethez (ami jó is meg rossz is...). Legelőször is egy videó:
Itt épp a Wiszikli triciklijével szórakozom, egy rakat könyvvel a dobozában. Nagyjából másfél órás összeszoktatás után próbáltam ki ezt az eszközt teherrel is, érdekes volt.
Kicsit lomha, de elképesztő a teherbírása. A forgalomban jobbára elfér - bizonyos szokott útvonalaimat viszont kerülni kellene vele, telioszlopolt cangaúti szakaszokat pl. Azért szűkebb utcákban mozgó lassítóelemként bosszanthat bárki autóst - ehhez nem elég érett szerintem a mi kis együtt közlekedő közúti társadalmunk.A három sebességes váltó a síkra elég, rakottan kifejezetten kell, mert a dobozra szerelt kormányelemmel művészet kiállni - a legkisebb súlyáthelyezésre is szitálni kezd az eleje -, én nagyon szeretek kiállva, nagy nyomatékkal erősebb fokozaton lendület-gyűjteni, na, ezzel azt nemigen lehet.
Azt nehéz megszokni, hogy nem dönthetsz, azt könnyebb, hogy egyenesben - főleg megrakva - elképesztően stabil. Viszont a kanyaríve kis túlzással akkora, mint egy pótkocsis Ifáé - és hajlamos rosszul viselni - főleg üresen -, ha nagyobb sebességgel, hirtelen próbálsz vele kanyarodni. Az egy dolog, hogy el-elemelkedik a kereke, én a szűk kereszteződésekben sarokra parkoló autóknak sodródástól tartottam vele többször.
Végül épp emiatt döntöttem ellene, pedig tkp élveztem hajtani.
Szóval kissé már elegem van a munkahelyemből, ahol lassan nyolcadik éve húzom, fing pozícióban beteg pénzért - na, ezzel azt hiszem, vagyunk így páran. Így, a dolog logisztikájába belelátva (a raktárból ugye, mint biztos piti kikötőből a viharló tengerre) észrevettem, hogy ezen a kvázi bizalmi területen nemigen szállít senki biciklivel, a cégek nem hívnak futárt, amit nem értek, hiszen nem egy esetben három szatyornyi cuccal zúz a szállító a kocsival.
Oké, bizalmi terület, bizonylatokat kell ide-oda hurcolni, meg esetleges visszárut, óhatatlanul belelátsz a dologba - de eszembe jutott, hogy engem elég sokan ismernek, hátha akad olyan, aki szállíttatna velem, ha meg tudom oldani. Akadna. Lehet, hogy kevesen a főműsoridőhöz, de ez is kialakulhat később. Lehet hogy megőrültem, de ütötten-kopottan és öregen is inkább a magam örömére döglenék meg, mint egy veszteséges cég szépen gyarapodó vagyonú tulajdonosának zsebét tömve.
Körülnéztem kicsit, mivel a Kobi dobozánál azért egy fokkal nagyobb kapacitás kéne. Első ötlet: kulik, utánfutók.
Van itt ez, meg az, igazából a Zofor-féle tetszik ár-érték aránya miatt valamilyen (akár áruházi) vízhatlan dobozzal - jó lenne aluból, könnyebb lenne, de. Persze, jó lenne a Yak, ha lenne rá... Ezekben a harminc kilós súlyhatár a vicces, mivel azt alkalmanként túl kellene lépnem - azt néztem, mintha mindenhol e körül adnák meg a szállítható teher max. tömegét. Lehet, hogy nehezebben kezelhetővé válik a dolog efölött? Viszont a kétkerekű darabok a nagyobb terhelhetőség ellenére a nyeregcsöves rögzítés miatt nem túl szimpatikusak.
Álmodjunk tovább, királyfi! Mi lenne ha. Cargo-k.
Na, itt már a csomaghordásnak annyi varációja van, ahány helyre csak építeni lehet tartót, és mindezt két keréken. Persze igazán Long John-tól kezdődik a profizmus, és Bullit dobozzal az álom - a méretéhez képest könnyű, és jól terhelhető. Csak az ára...
Persze az igazán súlyos eszköz a három keréken szaladozó tehergép, a tricikli - na itt már akadnak 100 kg-ig terhelhető játékosok, csak nehezebben fér el, ugye, és szerintem evidens, hogy lassúbb is. És nem hiszem el, hogy adott esetben annyira baráti lehet elforgatni egy kanyar kedvéért a platót...
A Viszikli dolgai tetszenek, de ennyit akkor se lennék képes fizetni a gépért, ha valami csoda folytán rendes felmondással és végkielégítéssel rúgnának ki...
Sokszor úgy viselkedek a kerékpárjaimmal, mint A Zen meg a Motorkerékpár ápolás történetének hőse Pirsigtől, ápolom őket, simogatom azt az animális fémtestüket mindenféle oldószeres ronggyal, beállításokkal vacakolok, ha eljő a kopásidő.
De leginkább úgy szeretném őket szerelni, mint ahogyan Richard Bach pilótája az Illúziók lapjain a maga repülőgépét: a lelküket simogatva, megvigasztalva és meggyógyítva őket.
...őrültek most mi voltunk, ketten a Pistivel, mivel Juhinak egyéb dolga akadt - de ketten azért vasárnap délelőtt megtettük a "Nagyszénási tor-túra" úgy felét. Volt ebben kínzás és színtiszta élvezet egyaránt, ma (kedden) is enyhe izomlázam van még, és büszke vagyok rá - kérem nem röhögni - hogy csak kétszer szálltam le extrém módon, és csak egyszer tüskebokorba.
No de kezdjük az elején. A Hármasnak Óbuda felől vágtunk neki - az egyik legőrültebb útvonal, alámész a hegynek a síkon, aztán egyben feltolod azt a nagyjából háromszáz méter szintet. Én először jártam erre. El kell ismerni, jó kis kezdés, döglesztő zúzalékos-sziklás "földút". Nem szálltam le, de nem sokon múlt - viszont tény, a szintek javát letudtuk a délelőttre ezzel a nekirohanással. Aztán a zöld jelzés mentén kezdtünk végigsiklani a hegyíven - jó, hogy nem a sárgán, amiről Pisti horror-történeteket mesélt, annak csak a végéből nyertünk meg egy kicsit.
(Ez pont ott van, ahol a zöldről a kék jelzés kicsi szakasza után besárgultunk...) A zölddel jelzett út középső szakasza egyébként az ereszkedő szakaszig szűk ösvény - Pisti ezeket imádja. Két oldalról csalán simogat, a kijárt felület meglehetős kavicsos, mint minden gerinc-közeli útnak - a Vihar-hegyet és a Csúcs-hegyet kerüljük ugye; a kettő közti hupliban éreztem meg aznap másodszor, hogy a határaim feszegetem. Szolid extrém leszállást produkáltam, amikor két kő közt egy harmadikban megakadt a pedál - de annyira lassan mertem csak menni, hogy ezt nem nevezném esésnek. A Csúcs-hegy oldalából kinéztünk, ott még nem jutott eszünkbe a mobil képrögzítő funkciója...
Aztán a sárga menti út meglepően kellemesen hagyta suhanni amatőr jómagam, egészen addig, amíg intenzíven lejteni nem kezdett. Olyan vízjárta ösvénybe, ahol folyamatosan azt kellett lesnem, Pisti hogy csinálja meg a helyeket, és próbáltam amennyire csak lehetett leutánozni. Komolyan meglepett, hogy az oldalváltásokat ott a legcélszerűbb megcsinálni, ahol magamtól ugyan neki nem mennék...
Aztán beértünk a Paprikás patak völgyébe, ahol igazi, vénembernek való lazázás következett - vissza is kellett fogni magunkat, mivel elég sok kiránduló sétált erre. Solymár sarkán a műúton túl a reggeli kínzáshoz képest tűrhető felfelé jött el - most sokkal jobban bírtam a felfeléket, mint múltkor.
Amikor a kapaszkodásnak vége lett, váltottunk a kékre - némi tanácstalanság (és térképtelenség) után persze a rossz irányba. A terv az volt, hogy Nagykovácsi mellett végigpörgetjük, aztán Nagyszénás, majd a piroson a János-hegy érintésével haza. Ehelyett ahogy kiértünk egy irtásra, az ösvény meredek lejtésű, gyerekfejnyi "görgetegesbe" ment át. Itt még vissza is tekertünk egy darabon, de aztán meggyőztük egymást, ne legyünk már nyulak, hadd szóljon az a lefelé - hát itt sikerült tüskeágyba hengeredni - technikai "tudatlanságom" és a növekvő önbizalom suta eredőjeként, de talán az a kerék alól kigördülő öklömnyi kavics is tehet a dologról...
Az ösvényről egyszer csak ez a kilátás tárult elénk:
és ott találtuk magunkat a kőlépcsőkön, a Remete-barlang fölött. Lejöttünk azért, vállon a biciklikkel, Ez volt az egyetlen alkalom a túra alatt, amikor nekem ment jobban valami - hiába no, azok a megedző egykori tátrai félnapos lefelék (persze keménytalpú klipszesben nulla tapadással mint ahogy Pisti jött le, nem lett volna ekkora a szám...
és az ott sajnos tényleg az ujjam - ennyit a rólam, meg a mobillal fotózásról). A hazaút nem érdemel sok szót, hacsak az nem, hogy az eszméletlen aszfalt-suhanás után először is kerültünk egy picit, hogy Hűvösvölgyből a kedvenc reptéri hazaúton, az erdőn át jöhessünk, aztán Pisti gálánsan felajánlotta, hogy eljön az Árpád-híd felé - minek által újra megmásztuk a hegyet, amiről lejöttünk. A Kolosy tér előtt a cukrászdában toltunk egy jutalomfagyit, és a barátom a végén egészen a Rákos-patakig kísért.
Térkép, amit legközelebb isten bizony viszünk (az érdekes részekkel):
Az összes képet, amit az úrfi lőtt, itt lehet megtekinteni:
Elég csendes hetek ezek eseményileg, mondhatni, eszményiek. Bár az zavarhatna, hogy megtört a lendület: egy vasárnapi kötelezőt én hagytam ki, kettőt meg a skacok. Ezek az őrültek nélkülem "Nagyszénásoltak" egy igen beteget három hete; fenyegetőznek vele (főleg Pisti), hogy majd megkapom én is, ezt a mintegy 65 km színterepet szép nagy szintekkel - meglássuk. Aztán a két utóbbi hétvégét ők hagyták ki. Egy szolid Hármashatárhegyet vállaltam egyedül, azt is a reptér felől, hátulról, a panorámautat beleapplikálva - talán a legkönnyebb úton; múlt vasárnap pedig csak úgy tekergőztem itt a környéken egy szelíd negyvenet. Megint a mitikus múltat mesélem hát, csak úgy, ha már eszembe jutott.
Hátsó tengely
Kábé öt éve, egy kellemetlen, hódarás-szeles napon szaggattam hazafelé a Hungária mentin, még a régi, apró, de meghitt lakásba. Épp elértem a zöldet annál a borzasztóan idétlen lámpás kereszteződésnél, ahol a másik oldalra kerül a bicikliút, kicsit kíméletlenül nyomtam át Fülest a villamossíneken, mikor is csikorgó hangok kíséretében azt éreztem, mintha lelazult volna a hátsó kerék. Félreállok, nézem: úgy imbolyog a kerék, mintha nem lenne odarögzítve egyáltalán. Veszem elő a kulcsot - alig-lazítás után gyakorlatilag a kezemben maradt a tengely egyik fele. Eltört, középen. Pisti szerint részben én voltam az oka, tény, hogy a csúszópapucsos rendszerben hajlamos vagyok csontig húzni az anyákat, hogy ne mozdulhasson el a kerék, véletlenül se húzhassa el a láncoldalon a nyomaték. Mit volt mit tenni, toltam hazáig. Nem volt nagy kaland, és sokkal rosszabb helyen is megeshetett volna, mondjuk a forgalom kellős közepén - de kissé azért ingerülten vettem tudomásul, hogy egy edzett acélalkatrész csak így képes eltörni...
Hajtókar
Nos, ez kicsit jobban bosszantott. Négy éve, januárban, úgy mínusz 6-7 fok körül gurultam munkából a szokásos úton. Siettem, a legnagyobb fokozatokon toltam a gépet, várt otthon a kedves meg egy DVD, amit már nagyonnagyon...
Előtte tavasszal vettem ezt a hajtókart - noname shimano-másolat - a gépre, tehát alig 5-6000 km lakott benne. A Szépművészetin túl, a vasúti aluljáró után zöldre értem a Dózsa György út - Vágány utca sarokra, de mellettem ezerrel nyomta egy Transporter is, gondoltam, ő a nagyobb, hadd menjen. Szép nagyot fékezve engedtem el (visszaváltás nuku), aztán kiállva belenyomtam a pedálba - máig nem értem, hogy maradtam a biciklin, mert a bal hajtókarom letört. A tengely fölött úgy öt centivel eltört az öntvény. Szép, egyenletes törési felület, zárvány, öntési hiba sehol - egyszerűen megadta magát.
A szomszédomba akkor költözött egy szerelő (akkor még nem tudtam, hogy ő az egyik "guru"), ő mondta, hogy a hajtókar garanciás, csak sajnos az a bolt, ahol annak idején megvettem, addigra bezárt. Kicsit utánaolvasva a dolognak, arra a meglepő felfedezésre jutottam, hogy akár szerepet játszhatott az esetben az aznapi hideg - egyszerűen nem méretezik az átlag karokat ilyen hőmérsékleti viszonyokra, akár ettől is lehetett az alu kicsit ridegebb...
Ez is másfél hetes sztori, de ez mostanában így megy...
Szóval elmentünk a szokásos vasárnapi tekerésre, a triumvirátus, be az erdőbe, ahol - be kell látnom - én vagyok a Lepidius, a leggyengébb láncszem, hát ez van, szeretni nem kell, de legalább bevárnak. Miután összekaparom magam, mint azután a naposabb folt után, ahol a meredek lefelé árnyékban sárnedves szakasza után egyszer csak kicsúsztam a porszárazon - no de kezdjük az elején.
Pisti nagyon szívesen mutogatná a kedvenc útjait nekünk, csak ahol régen járt, ott eltéved. Ami önmagában nem baj, mert fantasztikus helyekre keveredünk ki ilyenkor, és itt, a Pilis dimb-dombjain egyébként is nagy művészet lenne elveszésig eltévedni:
Szóval némi ürömi és pilisborosjenői kevergés után csak felkeverdetünk a Kevély oldalára, a terv az volt, hogy majd Visegrádról - a Palotajátékokról - hozok Timinek engesztelő képeslapot (amiért idén kihagytuk ezt a sajátrítus-szintű programot), de azért a "messzi cél" elérése helyett most is sokkal fontosabb volt az oda vezető út "élvezete".
Megint ostoba voltam, a tizedikei ütött meleghez nem öltöztem elég lazán, izzadtam is felfelé, mint egy sósvíz-termelő hőerőmű, és felfeléből volt bőven itt, mert Csobánka előtt persze rossz felé fordultunk be, és visszamásztunk a Mackó-barlangig, a Kevély-nyergen. Ezt a helyet anno Kevély körüli kevergéseim alkalmával alaposan megismertem, még "pontőr" is voltam itt az Annamariék szervezte teljesítménytúrán - egészen kulturált esőbeállót építettek azóta ide, meg kiépítették a kilátót - remek hely, igazi pihenő, és rám is fért addigra, mert az előző szakaszokon kétszer is eldobtam a biciklit.
Ez a porszárazra való döntve érkezés az én saram - de egyébként sem mennek jól a lefelék terepen. Nem igazán terep-mintázatú a gummám, kicsit sok volt a hegyre a keménysége, pedig engedtem is belőle - jobban elő kell készíteni a gépet, ha erdőbe megyünk. Az "egyszeműség" se előny lefelé, egy régi történet okán a bal szemem csak afféle dísz az arcomon, és a döntött szög, meg a nagyobb sebesség nehezebbé teszi a tereptárgyak mérete alapján belőhető "távolságmérést" - rendszerint későn reagálok hát, mint másodszor, amikor az a kereket megvezető vályú jött túl hirtelen. Mondjuk az már a lőtér mellett lefelé jövet...
Mert aztán csak kibukkantunk Csobánka egyik zsákutcájának a végén, a Kevélyről lekeveredve, ahol is egy nagyon kedves bácsitól vizet, érett szilvát, barackot és útbaigazítást is kaptunk. Rá is találtunk az annyira vágyott útra, át a temető mellett, fel a Hosszú hegy gerincére, végig a zöld jelzésen.
Hogy aztán ott arra is rájöjjek, fölfelé is kevés vagyok úgy erőben, mint technikában, na, az kijózanító pofonnal ért fel. Sokkal többet kell tenni-rakni az első kereket, ha mászunk, főleg ha köveken. Márpedig egy gerincen vezetett ösvényen kőből-kavicsból akad bőven. Volt, hogy leszálltam és toltam - ezt még gyakorolni kell, mert a gyenge technika pazaroltatja az amúgy is fonnyadó erőt...
Amikor kiértünk a betonra, jeleztem a skacoknak, hogy számomra Visegrád túl messze van aznapra, elfogytam, no. Voltak olyan kedvesek, hogy zokszó nélkül vették tudomásul. Úgyhogy szépen visszatekertünk Pomáz felé, azon a hosszú lefelén. 72 km. lett háztól házig, abból úgy harmincöt a terep, fogalmam sincs, mennyi szinttel. Otthon aztán, amint Timi meglátta a "bibis" könyököm, összehorzsolt térdem, megkaptam megint, hogy olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt óvodás:)
Végre kiszabadultunk a városból - és végre szakítottam időt, hogy regéljek róla, nos ez volt a nehezebb ügy. Túl sok mindent csinálok, de ez nem panasz, mert a kötelező táncokon kívül - értsd: munkahely - mindegyiket maradék nélkül élvezem. Fotó nuku, Juhi nem küldte át a mobillal fotózott izéket, én meg meguntam várni rá - a guglitérkép meg minden változtatás után egyre idegesítőbb, tehát illusztrációk nélkül szövegelek az alábbiakban.
I. Hasítunk a síkon
Négy héttel ezelőtt nyitottunk egy Budapest-Göd-Verőce oda-visszával. Pistiék Gödön hédereztek, tehát nyitásképp kicammogtunk Juhival Gödig, ahol is csatlakoztak hozzánk. Vácig Mari is jött, Lőrinccel a gyerekülésben - hallatlanul vicces volt a kiskrapek, mert az első szakaszon hatalmas kíváncsisággal nézelődött, aztán egy pillanat alatt bealudt - a parkerdős szakasz végén Mari vissza is indult vele Gödre, nem mellesleg nekünk főzöcskézni:)
Igazából nem volt célpontunk, csak mentünk előre a Vác utáni bicikliúton, amely egész kellemes, bár van néhány indokolatlan, hirtelen kanyar - lassító - benne, meg néhány vicces dobhíd különböző kifolyók felett. Rengetegen voltak! Tényleg öröm volt látni, hányan választották az "aktív pihenés ezen formáját", bár az kiderült, a bicikliút áteresztőképességét nem ilyen tömegre méretezték...
Viszont találtunk egy árban igen kellemes büfét a cangaút mellett, kicsivel Vác után, ahol oda is, vissza is megálltunk egyet szusszanni. Aztán alaposan bekajáltunk Gödön, és rövid ejtőzés után hazajöttünk. 105 km lett háztól házig, és fél négykor már itthon lazítottam a lábam (Lóbalzsam! - jobb, mint akármelyik sportkrém)
II. Budai terepeken
Na, itt bedőltem. Dohányzás, ugye, meg túlsúly, meg a terepi gyakorlatlanság - ahogy a terepen sokkal előbb kell észlelni a váltáskényszert, az meglepett; meg is kínoztam a cájgot, babrálnunk is kellett vele, mivel nem volt hajlandó az első váltó leváltani (nemigen használom a hétköznapokban, bár persze az az én saram, hogy nem néztem rá előre). El kell felejtenem a markolatváltót - a lefeléken nemigen tudok külön rányúlni, ha meg rajta tartom a mancsom, a nagyobb huplikon simán elváltom akaratlanul is. Szóval ez önkínzással elegy élvezet volt, fel a Jánosra, aztán a Kopasz oldalában - tudja a fene, pontosan merre is, majd vissza Normafán át mindenféle gusztusos felfelén és lefelén. Folyamatosan lógott az eső lába, hűvös volt, de némi szemetelés permetén kívül nem kaptunk esőt. 67 km. lett a mért táv háztól házig, ebből csak kb. a fele volt a terep, de pont elég volt a formán kívüli izmaimnak. Ebédre hazaértünk.
III. Életem első...
Halleluja! Anno sokat jártam arra gyalog, de kerékpárral most először sikerült felmásznom Dobogókőre:) Többen indultunk el, a Triumvirátuson kívül jött Lipi, és jött Lajos és Ági, Pisti régi ismerősei - nos, ők diktálták a tempót Szentendréig, és már akkor érezni lehetett, ez nem lesz afféle kíméletes hétvégi tekergőzés. Végig aszfalton maradtunk, de nem a főúton, hanem azon a bájos, kicsit elhanyagolt erdei úton, amiről Lajos-forrás felé is fel lehet kanyarodni. Alattomos, sokszor, de kicsiket változó dőlésszögű emelkedő kanyarog fel az egyik legszebb patakvölgy gyönyörű öreg fái mentén, fel a gerincre; aztán van egy markánsabb lefelé, aminek a végén a dobogókői útba csatlakozik (néhol úgy tűnt, jelzett bicikliút, azaz láttam néhány lekopott jelzést - de halovány gőzöm nincs, melyik dobozban pihennek a turistatérképeim, úgyhogy.)
Az utolsó öt kilométeren már igen panaszkodott a bal lábam, úgyhogy kissé leszakadtam a többiektől, de végül sikerült pihi és tolás nélkül felgurulni, ezt is megértem. (Ez is megérte:) Aztán hazajöttünk, a négy papírkutya, mert Lajos és Ági még beletoltak a túrába egy kis Pilisszentlászlót, meg egy kis Visegrádot - este tízre értek haza mintegy 150 km. után. Nekem pont elég volt a 96 km. háztól házig, bár azt be kellett látnom, kissé korábban kell elkezdenem alapozni jövőre, ha tényleg 240 kilométert akarok tekerni a Balaton körül. Lehet, hogy simán meglett volna idén is, de nem belehalni szeretnék, hanem örülni neki.
A tegnapi etap viszont kimaradt. Néha nem árt lógatni - esetemben inkább polcolni - a lábakat:)
Tegnap láttam egy fixis úrfit tempós felgyorsulás után egylábazni a Rónán - nem akármilyen látvány volt, ahogy a jobb lábát felfeszíti a vázra, a ballal meg tempótart. Szívesen mentem volna vele a tempójában, de épp könyvszállító üzemmódban voltam Kobolddal (erre messze alkalmasabb a doboz, mint bármi más, könyv nem sérül, kényelmes helyen marad a súlypont, etc.), és a télre kitalált áttételben nincs ekkora tempótartalék.
Azért ezt kipóbálnám trombózis ide vagy oda, ezt az elképesztő, egylábas lazázást:)
Nehéz rangsorolni a mainapság elkövetett bicikliút-kijelölési "merényletek" tréségét, Budaörs, ugye, meg Korcs úr is megemlékezett egy érdekes "festési megoldásról" anno, de szerintem továbbra is minimum dobogós helyezést érdemel az örökranglistán a Rákos Patak menti, egyébként kellemetes bicikliút Tatai út-M3 közti szakasza. Már az egy élmény, ahogyan elkezdődik:
mert ha valaki minden helyismeret nélkül teker bele ebbe a kellemesen lerohadt-elhagyott, kiábrándító, jellegzetesen vasútkörnyéki ipari térbe, az minden bizonnyal azt hiszi majd, eltévedt. Az élmény fokozására a környezet sikeresen tesz kísérletet, ahogyan tovább hajt az optimizmus a patak mentén:
a megközelítésre ez a gyönyörűen korlátolt vasuti aluljáró-rom helyezi fel a koronát, van egy kis "kiittbelépsz" jellege, főleg sötétben és elengedett kutyákkal. Merthogy a balra található elhagyott honvédségi telepen van néhány kóbor s a jobbra lelhető vasasnál néhány háziasított eb.
Itt inkább nem fordítottam a látványra a gépet, mivel a vasas birodalom ura meglehetős gyanakvással szemlélte a fotótevékenységet - meg úgy általában engem is Mintha legalábbis mindjárt felpókoznék egy karosszériát, vagy egy hajóoncsot "okosba" a Fülesre, avagy civil ruhás rendőr volnék a kék-fehér biciklivel - pedig azért annyira nem ritka itt a kerékpáros, amíg ott molyoltam a géppel, mindkét irányba többen tekertek-lépcsőztek mellettem el. Abba az irányba, ott, a parkírozó vasak mellett, mert ott vár a trészakasz igazi csemegéje: a híd.
Amely hídon ez a v-be hajlított vasdarab hivatott tudatni az erre gurulóval, ez a meglehetősen lerohadt vasúti gyalogjáró a kerékpárút szerves része. Külön tanulmányt érdemelne a vasbetonból kifittyenő elrozsdállt vasak mellett az igényesen feldróthálózott kerítés-korlát. De menjünk inkább fel!
Az elhagyott állomásépület be nem jelentett hajléktalanszállóként üzemel, tehát az át-a-síneken felüljárót elkerülő gesztusa is járhat néhány helytelenítő pillantással, a lakók részéről (hogy milyen mélyen bennünk lakik az "énváramérzet", még azokban is, akik nem laknak sehol - pontosabban ebben a vasútmenti pukkant "seholban" lakók...).
Az állomás egykori lejárata környékét szolidan színesíti ez a marhavagoncsontváz - fokozatosan jutott ebbe a félig elfogyasztott állapotba, szép lassan eltüzelik szerintem, mindig egy kicsivel kevesebb van meg belőle, ahányszor csak arra járok. És ím, túránk véget is ér a lejárattal:
Érdemes visszanézni erre a gyönyörűen filigrán mérnöki csodára, hogy min is jöttünk át. Előbb-utóbb életveszélyesnek nyilvánítják majd, odatosznak a sínek mellé mindkét oldalra egy-egy "forgalmi akadályt", hogy saját felelősségedre és immár szabályosan szambázz át a síneken. Igen meglepődnék, ha egyéb történne a vasúti múlt eme relikviájával.
Alig köpésre ettől a multunkbautazástól az M3 felett ott feszít a fiatalabb kistesó - a maga biztonságot sugárzó idomaival:
Mellesleg a Rákos patak menti bicikliút teljesen rendben van (ha leszámítom azt, hogy több nagyforgalmú utat is zebra és/vagy lámpa nélkül keresztez, és hogy a kutyafuttatóban néha a kutyusok a cangaúton suhanó kerékpárost használják kerítésmellettlihegveugatok jellegű edzésekre:)
Jó néhány hétig rendőrők őrizték a házunk, illetve valakit az egyik emeleten, gondolom, ezt hívják szigorított házi őrizetnek - azóta csökkent a szigor, de továbbra is meg-megjelennek a ház előtt. Mint ma reggel is. Épp akkor, amikor toltam ki a kapun a biciklit, végre a Fülest, nagy boldogan, hogy itthon van a nyári váltós monti, nőhet a tempó, stb.
A rend méla őre udvariasan, szabályszerűen ellenőrizte a járművet, és megállapította, hogy sem elöl, sem hátul nincs rajta prizma. Erre én megállapítottam, hogy a nevezett járművel még nem valósult meg a közlekedés. Ezt egy igazoltatás után méla őr el is hitte. Mire én azt mondtam, jó, azonnal jövök - felszaladtam a lakásba, és elővettem Koboldot, akin minden előírt jellemző ott fityeg a helyén. Mikor megjelentem vele, rendőr úr kedvesen ellenőrizte őtélibicikliségét, majd kedvesen elköszönve utamra engedett.
Szabály az szabály, és úgy fest, tényleg komolyan veszik. Így akármennyire is zavar, hogy az alapvetően túrára-terepre kitalált Fülesre is - a montira - muszáj további lelazulható elemeket pakolni, nyilván felteszem rá a prizmákat. Addig marad a kényelmes gurulgatás a téli áttétellel.
U.i.: Ja, és a kedvenc trékereszteződésemben, a Mogyoródin, ott a vasúti felüljárónál rendőriskolások tanulták a forgalomirányítást - minden tekintetben jól indult hát a nap.
Ezt a Critical-t kihagytam. Egyrészt úgyis nap mint nap "tömeget" képezek az utakon, másrészt egyre kevesebb értelmét látom a demonstrációnak - a buli-jelleg úgy fáraszt egyre jobban, ahogy vénülök, a célt pedig: a kerékpáros társadalom képbe helyeződését, egyfajta média-nyilvános lobbizást lehetőségekért és jogokért úgy látom, egyre kisebb eséllyel éri el a rendezvény. Sajnos a jelen játékszabályai szerint a törvényi környezetre, az önkormányzatok hozzáállására, költségvetésére, a társadalmi megítélésre az autós lobbinak mérhetetlenül nagyobb befolyása van.
Viszont szépen megszaporodtunk, cangával munkába járók. Növekszik a nap-mint-napi találkozások száma, egész konvojok alakulnak ki néhol. Örvendetesen sok kerekest csalt elő a jó idő, azért pár éve még jóval kevesebb hölgy és úr pattant járgányra reggelente; egyre többen választják ezt a közlekedési eszközt, azaz inkább életmódot, hiszen szerintem azzá lesz, azzá lehet. Persze rengeteg fiatal van köztük, de legalább annyi középkorú, sőt idősebb biciklis, akiket nem láttam korábban a saját munkába-tekerésem idején, reggel fél nyolc és kilenc körül, vagy hazafelé, öt és hét között.
Hogy többen vagyunk, örvendetes. Viszont sokan nem tudnak közlekedni biciklin, főleg a szűkebb cangautakon zavaró, ha valaki nem tart jobbra ösztönösen, ha jobbról előz - ha nem úgy működik, ahogyan a közlekedők általában. Imádom még az ismeretlen terepen beláthatatlan sarkok mögül ezerrel kiszáguldók kasztját, meg azokat, akik kerekes létükre úgy fütyülnek a jobbkézszabályra, mint valami taxis. Morgás bezárva, azért ez a bejegyzés inkább szól arról, mennyire örülök a szaporulatnak - mert így nő a valódi "kritikus tömeg".
