Mint zsebben az apró, gyűlnek a sztorik; tavasz van, decsodás - hol élvezem, hol nem. Félek, belém penészedik a mesélni való, úgyhogy most felköhögök párat.
- Turista a Margit-hídon, kütyüvel a kézben elmerülten fotózza a Parlamentet - a bicikliúton állva. Kinyújtott keze miatt csak a járdán kerülhető, ahol hullámzik a nép, én vagyok a harmadik, aki elanyázik mellette, mivel a csengetésre nem reagál. Mellé érve látom, miért nem: zene van a fülébe dugva...
(A Margit-híd bicikliútjáról sokan leírták már mennyire tré - nekem ebből a "csomagból" a csúszásgátló burkolat a kedvencem: ne tudjátok meg mennyire visszafog, főleg rakott utánfutóval.)
- Tipikus vidéki pukkant Ikarusz az Andrássy úton - ilyennel jártunk fel kölyökkoromban iskolával operázni -, parkol rá a cangaútra, zökken a fémfélbigyókon át, pont az orrom előtt. Rendőrök balról, nézik bambán, kékbe forgatott rezigna, gurulnak tovább. A sofőr kicsit dühös integetésemre teljesen értetlenül néz... ezt ő így szokta.
- A Szugló utcán 8 méterrel a zebra után flangál át álmatagon Szöszi - nem szeretem a sztereotípiákat, de igenis vannak tipikus esetek! (Már éppen nem) prémium terepjárójához tartva fékezésre kényszerít a mellettem guruló autóssal együtt. Gurulok tovább, amikor is eddig soha nem hallott hangot hallok közeledni hátulról - aztán elhúz mellettem Szöszi, a jobb hátsója teljesen lapos, a kerék a felniig szétnyomódva gyötrődik, de a csaj csak nyomja neki, lendületesen kanyarodik nagy ívben, etc. Remélem, senkit nem ölt meg aznap...
- Egyirányú utcába fordulnék, de mint egy spanyolfal, fékez előttem egy kombi szemből, anyuka, három gyerek; a nő kihajol az ablakon: "nem látsz a szemedtől!" Mondom neki, mutatom: egyirányú utcába jött be szemből, mire kissé enyhébb hevülettel azt rebegi: "mindig erre megyek haza...", Mindig erre szoktam..."
- Tekerek a Dózsán, mikor is a lámpánál megszólít egy lány a biciklivel, ugyan már, nézzek rá a bal pedáljára, mert valahogy szokatlan. A bicikli vadonatúj, épp most hozta el egy boltból. Nézem, hát be van tekerve neki ferdén a pedál, de totál ferdén, úgy szétkúrva a menetet, hogy alig bírtam a szokványos módon belegyötörni. Nem írom le, melyik tökömarcú hálózatból származik a gépezet...
- Feléledtek a bogárkák, ez már csak így megy tavasszal - egy kellemesnek épp nem nevezhető határidős teperést színesített a János-kórháznál az a kósza darázs, amely a nyakamnak ütközve a póló nyakán behullva négyszer csípett mellkason, mire ki tudtam szabadítani. Tavasz van. Decsodás.
(A következő bejegyzésben végre bemutatom Füstöt, aki egy Diamond Back '92 tájáról, s aki a nyári nyúzógépem lesz az utánfutó előtt. Kobi már igazán megérdemel egy nagygenerált...)
...olyan volt az elmúlt pár hét fekete levese után, mint egy szelet megházivajazott foszlós kalács. Napfény Rulez! Hogy most köd van, meg eső jön, visszamenőleg ezt nem homályosítja. A tegnapi...
Szerdán jövök a hóesésben a dobozzal a Mogyoródi elején, mellettem lépésben, negyvennel cammognak az autók, én hol a nyomban, hol mellette, kapucni a sisakon, hóember a biciklin, mikor is látom, egy csapat külföldi kinézetű turista (turista kinézetű külföldi) engem fényképez...
Csütörtökön, teli dobozzal érek a Népligetbe, ahol is aznap először kapok tiszta hátszelet, minden forgó, szél-limány nélkül - vagy háromszáz méteren tol alig csökkenő sebességgel a szél, teli arccal vigyorgok a fagyba az élvezettől, miközben folyamatosan az jár az eszemben: mekkorát fogok majd ugyanitt visszafelé szopni a tiszta szembe-szélben...
Elmebeteg önállósodási kísérletem további stációiról most nincs kedvem írni - fejlődik, mint a lucaszéke, szép apránként nőve nődögélve -, a futárszolgálatos kalandok meg annyi közöm sincs-infót tárnának fel, hogy azokat inkább hagyjuk. Van erre egy jó mondat: az a jó futár, aki annyira nem tűnik fel, hogy úgy tűnik, hogy ott sincs. Otthon a kedvestől kapok hideget is, meleget is (főz teát a termoszkulacsba:), foglaljuk össze így: még élek.
És a technika is, bár alaposan megnyögettem néhányszor. Szegény Kobold! Először is: ökör az, aki egysebivel vontat huzamosan, egy ilyen ökröt ismerek is, reggelente szemezünk a tükörben. Bármilyen "komolyabb" emelkedő inkvizíciós vallatással ér fel - alaposan megrakva egy Hunyadi utca, vagy a Bimbó út a Rózsadombon gyilkosság. Vannak kedvenc felüljáróim, mint a Kerepesi úton a Szuglói körvasútnál lévő. Szóval a "terep" engem kínoz, én meg a technikát: mivel durván és sokszor nyomatékolom, egy hónapig se bírta a lánc. Az egysebi csúszópapucsos rendszerben a tuti, a vontatás ejtőpapucsot szeretne - kétszer is "letekertem" már a kerékanyát, mindkét esetben rakottan.
Ha a cájgot túlrakom súllyal, akkor durván tol - szinte ívek vannak, amiken egy bizonyos sebesség fölött kanyarodni szeret. Dönteni igen érdekes vele, mert visszaálláskor rugózva csillapodik állóhelyzetig, ilyenkor nem kicsit csavargatja a vázat - ellenben ha hagyom úgymond felállni, akkor eszméletlen élmény. És a lendület-többletet - ha egyszer meglendítem - könnyű tartani, pörgetve lehet suhanni vele. Persze csak ha nincs szembeszél...
Az utánfutó is kapja a kisebb nagyobb traumákat - és kellett módosítani is rajta. A homlokcsövet meghajlítottam, amikor telirakva egy durvábbat padkáztam vele - kicsit túlsiettem a dolgot... - a szaki alaposan megerősítette, és belekerült ez az előfeszítő pálca, remélem, jó darabig kitart.
kapott a doboz egy csinos fenéklapot is, hogy ne kelljen göngyöleggel szórakozni, az összetekert polifoam a rétegek elválasztására szolgál:
És potyogtattam rá néhány lámpát, kicsit átabotában, ezen még kell agyalni
- mint ahogy folyamatosan zaklatom Pistit, hogy nekem az utánfutóhoz nem pótbelső kéne, hanem egy komplett pótkerék. Egy konzolon ellenne a doboz előtt, aztán ha kapok rakottan egy defektet a leghátsóba, hát csak cserélem és megyek tovább...
Szóval élek. Eddig punnya volt a tél. Jövő héten - úgy mondják - durvább lesz.
A "cimborális segédtevékenység", az előtakarítás-bontás persze továbbra is az életem része - ha kevesebb alkalommal (mondjuk kisebb hatékonysággal) csinálom is, mint egykor. Szórakoztat és pihentet - azaz valószínűleg mazochista vagyok:)
Kicsit fejlesztettük a helyet, több lépcsőben, hosszan ezt nem ragoznám, meséljenek a képek:
Az első néhány képen látható Univega egyébként azóta elkészült, és így néz ki:
Az utolsó bejegyzés óta persze annyi canga készült el - s most csak azokra gondolok, amelyek futólag érintkeztek a brigéciolos rongyommal -, hogy felsorolni se tudnám kifelejtések nélkül. Van néhány kedvencem, azokat azért idesorakoztatom, de ez most tényleg egy meglehetősen szubjektív válogatás lesz 2011 csemegéiből.
Itt van például az Eska (Unicykl). Sokat nem lehet tudni róla, NDK márka, de a gyanúm szerint csak egy NDK-ban forgalmazott Favorit-klón - az összes megoldása oda hajaz, és az összes alkatrésze az örökbecsű szocietalon műhelyéből került ki. Szerintem finom gépezet lett.
Lehet, hogy a kisebbséghez tartozom, de én szerelmes vagyok ebbe a kompromisszummentes női versenyvázba, Kettler Alusportrad, sajnos Pisti kénytelen volt ezt is színre fújni, az eredeti fényezése menthetetlen volt - de szerintem igen csábító kis dög lett belőle...
Ez is egy kiskedvenc. Mondjuk a Bianchitól nem ez a vázforma az álmom, hanem a másik, de ezt is nagy kedvvel tutujgattam - az egykori nyálcsorgatás engem is kötelez. A Nisi felnik pedig külön élvezetet adtak, én kifejezetten szeretem a felniket újrahúzni - az a titkos álmom, hogy valaki majd egyszer azt kérdi Pistitől: "...és mondd, honnan szerezted ezeket a vadonatúj, de korhű Nisiket?"
Még egy érdekesség történt velünk, Pisti egy igazi "szaki" hagyatékából megörökölt néhány szerszámot, készletet, anyagot - a legelbájolóbb része ennek a hagyatéknak a bácsi klasszikus kerékpáros lemezkulcs-gyűjteménye, amit néhány saját fejlesztésű spéci kulccsal is kiegészített (alighanem néhány szerszámkulcs benne maradt - bocsesz, én amatőr vagyok...)
A kedvencem a saját készítésű kónuszkulcs, meg a jobb szélen a kiköszörült széles profilú "csavarhúzó", a hátsó lámpákon gyakran használt kis átmérőjű, de igen szélesen hornyolt csavarok kivételéhez...
Szóval kissé már elegem van a munkahelyemből, ahol lassan nyolcadik éve húzom, fing pozícióban beteg pénzért - na, ezzel azt hiszem, vagyunk így páran. Így, a dolog logisztikájába belelátva (a raktárból ugye, mint biztos piti kikötőből a viharló tengerre) észrevettem, hogy ezen a kvázi bizalmi területen nemigen szállít senki biciklivel, a cégek nem hívnak futárt, amit nem értek, hiszen nem egy esetben három szatyornyi cuccal zúz a szállító a kocsival.
Oké, bizalmi terület, bizonylatokat kell ide-oda hurcolni, meg esetleges visszárut, óhatatlanul belelátsz a dologba - de eszembe jutott, hogy engem elég sokan ismernek, hátha akad olyan, aki szállíttatna velem, ha meg tudom oldani. Akadna. Lehet, hogy kevesen a főműsoridőhöz, de ez is kialakulhat később. Lehet hogy megőrültem, de ütötten-kopottan és öregen is inkább a magam örömére döglenék meg, mint egy veszteséges cég szépen gyarapodó vagyonú tulajdonosának zsebét tömve.
Körülnéztem kicsit, mivel a Kobi dobozánál azért egy fokkal nagyobb kapacitás kéne. Első ötlet: kulik, utánfutók.
Van itt ez, meg az, igazából a Zofor-féle tetszik ár-érték aránya miatt valamilyen (akár áruházi) vízhatlan dobozzal - jó lenne aluból, könnyebb lenne, de. Persze, jó lenne a Yak, ha lenne rá... Ezekben a harminc kilós súlyhatár a vicces, mivel azt alkalmanként túl kellene lépnem - azt néztem, mintha mindenhol e körül adnák meg a szállítható teher max. tömegét. Lehet, hogy nehezebben kezelhetővé válik a dolog efölött? Viszont a kétkerekű darabok a nagyobb terhelhetőség ellenére a nyeregcsöves rögzítés miatt nem túl szimpatikusak.
Álmodjunk tovább, királyfi! Mi lenne ha. Cargo-k.
Na, itt már a csomaghordásnak annyi varációja van, ahány helyre csak építeni lehet tartót, és mindezt két keréken. Persze igazán Long John-tól kezdődik a profizmus, és Bullit dobozzal az álom - a méretéhez képest könnyű, és jól terhelhető. Csak az ára...
Persze az igazán súlyos eszköz a három keréken szaladozó tehergép, a tricikli - na itt már akadnak 100 kg-ig terhelhető játékosok, csak nehezebben fér el, ugye, és szerintem evidens, hogy lassúbb is. És nem hiszem el, hogy adott esetben annyira baráti lehet elforgatni egy kanyar kedvéért a platót...
A Viszikli dolgai tetszenek, de ennyit akkor se lennék képes fizetni a gépért, ha valami csoda folytán rendes felmondással és végkielégítéssel rúgnának ki...
Sokszor úgy viselkedek a kerékpárjaimmal, mint A Zen meg a Motorkerékpár ápolás történetének hőse Pirsigtől, ápolom őket, simogatom azt az animális fémtestüket mindenféle oldószeres ronggyal, beállításokkal vacakolok, ha eljő a kopásidő.
De leginkább úgy szeretném őket szerelni, mint ahogyan Richard Bach pilótája az Illúziók lapjain a maga repülőgépét: a lelküket simogatva, megvigasztalva és meggyógyítva őket.
Elég csendes hetek ezek eseményileg, mondhatni, eszményiek. Bár az zavarhatna, hogy megtört a lendület: egy vasárnapi kötelezőt én hagytam ki, kettőt meg a skacok. Ezek az őrültek nélkülem "Nagyszénásoltak" egy igen beteget három hete; fenyegetőznek vele (főleg Pisti), hogy majd megkapom én is, ezt a mintegy 65 km színterepet szép nagy szintekkel - meglássuk. Aztán a két utóbbi hétvégét ők hagyták ki. Egy szolid Hármashatárhegyet vállaltam egyedül, azt is a reptér felől, hátulról, a panorámautat beleapplikálva - talán a legkönnyebb úton; múlt vasárnap pedig csak úgy tekergőztem itt a környéken egy szelíd negyvenet. Megint a mitikus múltat mesélem hát, csak úgy, ha már eszembe jutott.
Hátsó tengely
Kábé öt éve, egy kellemetlen, hódarás-szeles napon szaggattam hazafelé a Hungária mentin, még a régi, apró, de meghitt lakásba. Épp elértem a zöldet annál a borzasztóan idétlen lámpás kereszteződésnél, ahol a másik oldalra kerül a bicikliút, kicsit kíméletlenül nyomtam át Fülest a villamossíneken, mikor is csikorgó hangok kíséretében azt éreztem, mintha lelazult volna a hátsó kerék. Félreállok, nézem: úgy imbolyog a kerék, mintha nem lenne odarögzítve egyáltalán. Veszem elő a kulcsot - alig-lazítás után gyakorlatilag a kezemben maradt a tengely egyik fele. Eltört, középen. Pisti szerint részben én voltam az oka, tény, hogy a csúszópapucsos rendszerben hajlamos vagyok csontig húzni az anyákat, hogy ne mozdulhasson el a kerék, véletlenül se húzhassa el a láncoldalon a nyomaték. Mit volt mit tenni, toltam hazáig. Nem volt nagy kaland, és sokkal rosszabb helyen is megeshetett volna, mondjuk a forgalom kellős közepén - de kissé azért ingerülten vettem tudomásul, hogy egy edzett acélalkatrész csak így képes eltörni...
Hajtókar
Nos, ez kicsit jobban bosszantott. Négy éve, januárban, úgy mínusz 6-7 fok körül gurultam munkából a szokásos úton. Siettem, a legnagyobb fokozatokon toltam a gépet, várt otthon a kedves meg egy DVD, amit már nagyonnagyon...
Előtte tavasszal vettem ezt a hajtókart - noname shimano-másolat - a gépre, tehát alig 5-6000 km lakott benne. A Szépművészetin túl, a vasúti aluljáró után zöldre értem a Dózsa György út - Vágány utca sarokra, de mellettem ezerrel nyomta egy Transporter is, gondoltam, ő a nagyobb, hadd menjen. Szép nagyot fékezve engedtem el (visszaváltás nuku), aztán kiállva belenyomtam a pedálba - máig nem értem, hogy maradtam a biciklin, mert a bal hajtókarom letört. A tengely fölött úgy öt centivel eltört az öntvény. Szép, egyenletes törési felület, zárvány, öntési hiba sehol - egyszerűen megadta magát.
A szomszédomba akkor költözött egy szerelő (akkor még nem tudtam, hogy ő az egyik "guru"), ő mondta, hogy a hajtókar garanciás, csak sajnos az a bolt, ahol annak idején megvettem, addigra bezárt. Kicsit utánaolvasva a dolognak, arra a meglepő felfedezésre jutottam, hogy akár szerepet játszhatott az esetben az aznapi hideg - egyszerűen nem méretezik az átlag karokat ilyen hőmérsékleti viszonyokra, akár ettől is lehetett az alu kicsit ridegebb...
Jó néhány hétig rendőrők őrizték a házunk, illetve valakit az egyik emeleten, gondolom, ezt hívják szigorított házi őrizetnek - azóta csökkent a szigor, de továbbra is meg-megjelennek a ház előtt. Mint ma reggel is. Épp akkor, amikor toltam ki a kapun a biciklit, végre a Fülest, nagy boldogan, hogy itthon van a nyári váltós monti, nőhet a tempó, stb.
A rend méla őre udvariasan, szabályszerűen ellenőrizte a járművet, és megállapította, hogy sem elöl, sem hátul nincs rajta prizma. Erre én megállapítottam, hogy a nevezett járművel még nem valósult meg a közlekedés. Ezt egy igazoltatás után méla őr el is hitte. Mire én azt mondtam, jó, azonnal jövök - felszaladtam a lakásba, és elővettem Koboldot, akin minden előírt jellemző ott fityeg a helyén. Mikor megjelentem vele, rendőr úr kedvesen ellenőrizte őtélibicikliségét, majd kedvesen elköszönve utamra engedett.
Szabály az szabály, és úgy fest, tényleg komolyan veszik. Így akármennyire is zavar, hogy az alapvetően túrára-terepre kitalált Fülesre is - a montira - muszáj további lelazulható elemeket pakolni, nyilván felteszem rá a prizmákat. Addig marad a kényelmes gurulgatás a téli áttétellel.
U.i.: Ja, és a kedvenc trékereszteződésemben, a Mogyoródin, ott a vasúti felüljárónál rendőriskolások tanulták a forgalomirányítást - minden tekintetben jól indult hát a nap.
Ezt a Critical-t kihagytam. Egyrészt úgyis nap mint nap "tömeget" képezek az utakon, másrészt egyre kevesebb értelmét látom a demonstrációnak - a buli-jelleg úgy fáraszt egyre jobban, ahogy vénülök, a célt pedig: a kerékpáros társadalom képbe helyeződését, egyfajta média-nyilvános lobbizást lehetőségekért és jogokért úgy látom, egyre kisebb eséllyel éri el a rendezvény. Sajnos a jelen játékszabályai szerint a törvényi környezetre, az önkormányzatok hozzáállására, költségvetésére, a társadalmi megítélésre az autós lobbinak mérhetetlenül nagyobb befolyása van.
Viszont szépen megszaporodtunk, cangával munkába járók. Növekszik a nap-mint-napi találkozások száma, egész konvojok alakulnak ki néhol. Örvendetesen sok kerekest csalt elő a jó idő, azért pár éve még jóval kevesebb hölgy és úr pattant járgányra reggelente; egyre többen választják ezt a közlekedési eszközt, azaz inkább életmódot, hiszen szerintem azzá lesz, azzá lehet. Persze rengeteg fiatal van köztük, de legalább annyi középkorú, sőt idősebb biciklis, akiket nem láttam korábban a saját munkába-tekerésem idején, reggel fél nyolc és kilenc körül, vagy hazafelé, öt és hét között.
Hogy többen vagyunk, örvendetes. Viszont sokan nem tudnak közlekedni biciklin, főleg a szűkebb cangautakon zavaró, ha valaki nem tart jobbra ösztönösen, ha jobbról előz - ha nem úgy működik, ahogyan a közlekedők általában. Imádom még az ismeretlen terepen beláthatatlan sarkok mögül ezerrel kiszáguldók kasztját, meg azokat, akik kerekes létükre úgy fütyülnek a jobbkézszabályra, mint valami taxis. Morgás bezárva, azért ez a bejegyzés inkább szól arról, mennyire örülök a szaporulatnak - mert így nő a valódi "kritikus tömeg".
Életem első biciklitúráját az apai szigornak, Ági néninek, meg egy medicinlabdának köszönhetem - meg persze a saját rövid eszemnek.
Történt ugyanis, az (úgyamennyire) boldog emlékű óidők távolában, hogy akár hiszitek, akár nem, a rácalmási általános iskola második osztályába léptem, ahol is új osztályfőnök fogadott, Ági néni. Pályakezdő volt, és az első pillanattól kezdve hevesen utáltuk egymást. Így, felnőtt eszemmel belátom, volt rajtam mit utálni, főleg, hogy a rácalmási nevelőotthon karakán óvónénijének voltam a fiacskája, aki biztonságban érezvén magát a nevelőtestületi szolidaritás óvó égisze alatt, sokat megengedett magának akkoriban, apró, de bosszantó csínyeket. Ági néni hamar két osztályfőnökivel díjazta ebbéli működésem, mintegy jelezve, semmilyen védettséget nem ismer el. Amit viszont apám viselt el nehezen, dörgedelmes hangon közölte, ha még egyet hazahozok, agyoncsap.
Namármost apám én szavahihető embernek ismertem, úgyhogy azon a szép, májusi tornaórán, amikor medicinlabdával nemcsak a játékból, de kicsit az eszméletéből is kidobtam a Petit (jelzem, országos cimborámat - és nem is tudom, hogy keveredett az a medicinlabda a kidobós lepuhult kosárlabdái közé...), és megkaptam az az ominózus harmadik intőt, csak abban voltam biztos, haza nem mehetek. Felpattantam hát iskolába-járó hű Pajtás paripám hátára, a nagyszünetben, azzal a szent elhatározással, hogy este már Pázmándon, nagyszüleimnél vacsorázok.
A hatoson szigorúan tilos volt biciklizni akkor is, ennek ellenére eszem ágában se volt a földutakon pazarolni az időt, nyolc éves lelkem teljesen betöltötte a negyvenegynehány kilométeres feladat nagysága, legrövidebb út az egyenes, tehát hajrá. Nem mondom, hogy nem dudáltak, de megállni senki se volt hajlandó, nem pazarolták rám a drága időt. Ettem a kilométereket, aztán már inkább csak majszoltam, egyre kevésbé ízlett. Azért ez kicsit más volt, az elsuhanó teherautók szelében, mint a faluban, meg a Duna-parton a haverokkal...
Ezzel együtt kora délutánra eljutottam Adonyig, ahol végre elhagyhattam a főutat, agyő, hatos, engem többet te se látsz. Feltoltam a biciklit az emelkedőn a pusztaszabolcsi sokkal békésebb úton, és kicsit (hulla-) fáradtan hajtottam tovább. Már azt terveztem, hogy ha marad sötétedésig némi időm, én bizony áztatom kicsit a tagjaim a Velencei Tavon, mielőtt Kápolnásnyéknél Pázmánd felé váltanék.
Mint tudjuk a legjobb számítást is keresztülhúzhatja a véletlen. Esetemben a véletlen száznyolcvan centiméter magas, rendőregyenruhás és nagyon mérges volt. Merthogy akkor már fél napja engem keresett. Ő, meg a fél megye.
Merthogy amikor nem jelentem meg a környezetismeret-órán, Ági néni azért csak felhívta anyám a nevelőotthonban, hátha hozzá szaladtam panaszra. Anyám persze mértéktelenül kiborult, és azon felül, hogy Ági nénit elküldte az összes melegebb és hidegebb éghajlatra, átszaladt a körzeti megbízotthoz is, ha már az "az impotens bagázs az iskolában" erre nem volt idejében képes. Mondhatni az egészséges falusi idegrendszernek köszönhető, hogy az "iskolabeliek" meg anyám közt némi átmeneti fagyon kívül semmi egyéb "következmény" nem volt tapasztalható - meg azt hiszem, szerették is, a nem egyszer bántó egyenességével egyetemben. Nem láttam, ugye, de mesélték...
Szóval a rend morc őre fordított vissza, és kísért egészen vissza a hatosig a kincstári Lada gépjárművel, ahol is átadott (a szintén engem kereső) teherautónyi orosz kiskatonának. Mint kiderült, az összes dűlőúton kerestek, csak a hatoson nem... A ruszkikkal egész jó barátságba keveredtünk, bár csak annyit beszéltem a nyelvükön, hogy zdrasztvutye, az "apuka dádá"-t azt értették, meg egészen szépen énekeltek.
Aztán kitettek a falu határában, ahol a körzeti megbízott várt Pannóniával. Nem ízlett a Pancsának a tempóm, mert addigra (várt ugye egy naagy találkozáás...) a fáradtság meg a rettegés akkora lufit pakolt a tüdőmbe, hogy alig kaptam levegőt. Így jutottunk a nevelőotthon kerítéséig, ahol már ott várt a fél falu, az egész iskola, meg anyám.
A többit el lehet képzelni.
Na, pont ilyen volt, csak női, és nem piros, hanem kék-fehér. (ugye, hogy pont ilyen?) Nyár közepéig rá se ülhettem...
Rugózik még a tél egy-két napig, aztán remélem, itt hagy végre bennünket. Összegzést talán már írhatnék róla, de szinte belefér egy mondatba: mentem, egyszer estem, Füles (a Kona) elég megviselten adta át a stafétabotot Koboldnak, aki jól vizsgázott az első ezer kilométerén (néhány jelentéktelen apróságot leszámítva); megkaptam Korcs 75 szíves közreműködésével, (akkor még nem tudtuk, de goldsprint-bajnok) Levi kezéből a strappot, azóta hatványozottan óvatosabb vagyok a forgalomban, ugyanis életemben először kísérletezem klipsz-jellegű termékkel (jelzem, bárkinek csak ajánlani tudom).
Végül jó hosszú mondat lett. Mint ahogy a tél is jó hosszú lett. Volt nagyon havas-nagyon hideg, dec. közepétől jan. közepéig; volt nyákos-undorító, meg csikorgóan hideg is verőfényes napsütéssel. A fényképezőgép viszont nem volt nálam, szinte soha, így csak elmesélni tudom, milyen gyönyörű volt egy tiszta, hómentes, fagyos éjszaka után az újpalotai kiserdő széle, mert a nap a nyárfák árnyékvonaláig fél óra alatt felszárította a fehéret a fagyott fűről, de a hosszan elnyúló egymástól viszonylag távol álló nyárfák árnyékában megmaradt a dér. Úgy nézett ki, mintha valaki ezüstfenyőket rajzolt volna a fűre.
Két nap volt nálam csak a gép, ezt a pár képet lőttem vele.
És akkor összegző helyett hadd morogjak kicsit. A Stadionok után következik ugye a Hungária mentén balra a Nemzetvédelmi Egyetem előtti hosszú kerítés. Fontos intézmény lakik a kerítés mögött, hazánk jövendő védelmezőinek bölcsője - a járdán viszont azt mutatták be, hogy nem szabad védekezni. Azaz, hogyan nem szabadna egyszer, az első nagyobb hóesés alkalmával homokkal elegy sót kiszórni (a homok nem olvad le fehér levet verve a gumiról, és mintha már tilos lenne sózni, nemde?), aztán úgy hagyni egész télen át, hogy az időnkénti melegedés, meg a maradék redvás homok rendezzen el mindent a takarítani rest gondnok helyett. Amely "elrendezés" egyébként így néz ki közvetlenül olvadás után:
Persze lehet mondani, a bicikliút a másik oldalon van, nem kötelező - bár jelzem, nem is tilos - ezen a járdán biciklizni. Csakhogy a másik oldal ennyire se lett kezelve a kritikus időszakban. Morgás bezárva.
Ha nem jön közbe semmi, legközelebb elmesélem életem legkorábbi több-kilométeres biciklitúráját. Szökés, hol a gyerek, rendőrség, izgalom. Jön! Jön!
Annyi bicikliről nem készült sz*rbólkivakarástörténet, hogy ihaj. Sajnos leginkább a túlélés lebegett a szemem előtt az utóbbi hónapokban, a blogra szánt időt fekajálta a drága élet, többek közt pont a segédmunka, ugye.
Elkészült jó néhány gyerekbicikli, meg pár izgalmas női, ha valakit érdekel, pillantson fel a Retrobringára, vagy ide, ahol egy ideje szintén ott figyel az utóbbi idők egyik legbájosabb darabja, a Csepel Szilaj például. No, ilyen darabokról sem készült bejegyzés, amiben nem írtam le, hogy bizony ez szinte gyűjtői minőség volt, egyből a falra akár; nem írtam le, hogy pár év és hivatalosan is veterán lehetne, mivel az utolsó külsőig eredeti (na, egész pontosan majdnem eredeti, ottapontot kap, aki kitalálja, mi a kakukktojás:); Egy nagyon kedves nemvadállat úriember alatt gurul és remélem, vigyáznak majd egymásra.
A szerelem - hát' persze, kedves Freud úr - folyvást a női kerékpárok elegánsabbja iránt dobog e szívben! Arról sem írtam, hogy gazdára lelt a jobbik Waffenradunk, az, amelyikről inkább mégse gyaktuk le a gyári fényezést. Arra ott a roncsabb, azzal lehet majd játszani, elvinni csajosba etc. Ezt ha nem is restaurált új-állapotra de egy vállalható szintig sikerült fel-felületkezelni, és szerelni is hagyta magát - hozzá tartozik, hogy a több mint negyven éves kontrás rendszer jár, mint az óra, ez a masszív lánc meg nem kopott csak úgy hipphopp negyven év alatt használhatatlanra.
Azt sem írtam le, hogy azért akadt vele munka, főleg a hátsó kereke volt elég elhanyagolt állapotban. Az a gyanúm támadt, hogy a két kerék tán nem ugyanaz az évjárat, mivel a hátsóagy ausztriai Steyr, az első meg egy márkanév nélküli nyugatnémet, a küllők állapota-felületkezelése is sejtetett kb. 10 év korkülönbséget. Aztán az is feltűnt, hogy az első villán szem figyel a dobfékhez... A szakirodalomból (net:) sikerült nagyjából igazolni a gyanút, ez a kerékpár évtizedekig volt csaknem ugyanúgy gyártásban, olyan használati érték-növelő frissítésekkel például, mint egy használható első fékrendszer a klasszikus guminyúzó helyett. Tehát akármilyen okból is ért meg cserére az első traktus, hála a gyártásban tartásnak, márkaalkatrészekkel oldhatták meg a cserét.
És én ezekről egy kumma szót se írtam a blogra...
X-cuse, a zúzógép
Azért két darabról most már muszáj lelkendeznem. Ez a 24-es MTB elsőre is nagyon tetszett, már akkor, amikor begurult a műhelybe. Egyszerűen beteg ez a vázforma, de mégis van benne valami eszelős dög.
Van rajta egy Shimano MJ II. szett, és bár látszott rajta (főleg a soron), hogy terepen zúztak vele, az nem, hogy el van törve a villa a nyaknál. Kényszer szülte tuningként került tehát a legvégén a teleszkóp rá, viszont mire idáig eljutottunk, beleszerettünk Pistivel, és úgy döntöttünk, ez a darab megérdemli. Takarítani viszont így, hogy kormány hiányában nem tudtam fejre állítani, nem volt egy leányálom - de nézzétek meg, hát nem megérte?
Puch Clubman Sport 12 - a sárga csajos
Ezt a darabot csaknem elvitték lábon, hozzányúlás nélkül, csak azon múlt, hogy alacsony volt a hölgynek, aki kiszemelte. Kár lett volna érte! Annak ellenére, hogy a lánckör nem akármennyi munkát adott, érdemes volt vele foglalkozni, mivel így, a tisztítás-szerelés után tényleg olyan, mintha új lenne.
És kihagytuk volna ezt a Sachs Huret Commander + agyváltó kombinációt, ami önmagában megérne egy misét - ha majd Pistinek lesz hozzá érkezése, talán ír róla valamit, nekem ez a feladat túl szakmai. Érdekes megoldás, szintén hátrarakott első váltóként funkcionálhat az agyi. Nyilván megvan az oka, miért nem ment tovább ebbe az irányba az ipar, bár ez a példány simán hagyta magát váltani úgy, hogy jó pár évig csak a pókok nyúltak hozzá...
Szóval így (meg máshogy is) telt az elmúlt két-és-fél hónap. Nem ígérek semmit, ha rajtam múlik, úgyis elmesélek minden lényegtelen részletet - ha lesz rá időm.
Kívánok minden kedves blogra-tévedőnek és ismeretlenül is minden lábhajtású két kerékre kapaszkodó sorstársamnak békés, boldog karácsonyt és sikerekkel telipakolt, esésmentes új évet!
Kedvenc karácsonyi dalom (ezúttal Bob Dylan által):
Kissé elmaradoztam. Egyrészt jó sokat foglalatoskodtunk két keréken kívül eső dolgokkal, például megcsináltuk a helyet, ahol alkalmilag garázdálkodom. Másrészt a kicsi életem úgy teli lett pakkantva mindenféle dologgal, hogy örültem neki, ha olvashattam másokét, nemhogy írjak blogot. Pedig elkészült megint néhány darab, és bónuszképp egy olyat is megmutatok, amiben nem vettem részt, de bárcsak.
Jöjjenek tehát a képek, némi szöveges aláfestéssel:)
Dino Delloni
Vicces kis monti, a "nagyon nem szeretnénk vele foglalkozni" állapotából jutott el a "beleszerettem vazze" végletéig.
Azt hiszem, ha nincs rajta a 400 LX szett, nem nyúlunk hozzá, hanem megy a levesbe. Pedig egy kellőképpen könnyű, de erős gépezet lett belőle, néhány vadiúj alkatrésszel.
KTM Life Country
A név kötelez, könnyű és erős trekking, gyönyörű vonalú első villával, Shimano 100 GS szettel, Exage agyakkal. Nem kicsit elhanyagolt állapotában is látszott, remek gép lehet belőle, íme:
ezekért szeretem ezt a barátilag végzett melót - nem ez a gép az eddigi leglátványosabb munkánk; de az egyik, amivel azért elgurulnék, kíváncsiságból egy hosszabb túrára, milyen érzés.
Taifun Cosmos A 20
És íme, megint egy - kötelező jelleggel meglepetést okozó - Taifun. Pisti figyelmeztetett, ne használjam ezekre az "áruházi" jelzőt, az a Tesco-s "színvonal" jelzője, ezek pedig az egyik sportszer-hálózatnak voltak saját márkái. Mindig kicsit lekezelően fogok hozzá, aztán kellemesen csalódok: egyrészt gyönyörű lett, lakik benne előcsalogatható stílus, másrészt hosszú időn át megbízhatóan működött, s most újra hajtható, strapabíró darab lett. Így nézett ki előtte:
és így a hozzányúlás után:
Nekem tetszik. És ez a kantifék egyébként meglepően jól fog.
Végezetül egy kerékpár, ahol nem volt szükség a belenyúlkálásomra, habár nem kevés beállítani és töprengeni valót adott Pistinek - a gép, ami nyugatabbra sokkal nagyobb divat volt már tíz éve is, mint itthon, a
Centurion Discovery
Amikor Pisti szóba hozta, meglehetősen kíváncsi lettem rá, én ilyesmit képzeltem el "téli tanknak": soksebességes agyváltós, elöl-hátul agyfékes trekking, csak a láncot kell még becsomagolni, oszt' hajrá latyak! Pisti tapasztalata szerint működő rendszerek ezek is, amik Dániában, meg Hollandiában sokkal népszerűbbek mint a lánckeréksoros váltás.
Hogy az agyváltó-agyfék nehéz? Lehet, de télen amúgy sem izgatna: van ugye a "ne izzadj meg" program, meg egyébként is csúszik, tehát puhul a tempó is. Aztán lehet, hogy nyárra is maradna a madár... (csak csábulgatok itt, azért nem pontosan ezt képzelem én télre, se nyárra, és meg vagyok elégedve a saját szamarammal:)
Fülgyulladás után, egy hét kényszerpihenő után enyhén szólva alig vártam, hogy újra hajtsak. A nap-mint-napi hiányzott, mint drogosnak az adag.
Arra viszont nem számítottam, mekkora sokk lesz a utolsó kánikulai napok "alig-ruházatú, de az is lekéredzkedik" ütött melege után a csütörtöki viharos szélben, meg a szombati szemetelő esőben tekerni. Nem az időjárás zavart, az még jól is esett. Hanem a megvastagodott védőréteg, a hosszúnadrág, vastagabb cipő, pulóver - teljesen szokatlan volt megint ennyi magamra szedett cuccban hajtani, és elsőre kifejezetten kényelmetlen.
Nem szeretem a "fülbe dugott zenével" kerekezést a városi forgalomban. Nem is sokat tekertem így, még anno a kempinges-walkman-os korszakban néha igen, de amióta montival járok, nem. Most már azt hiszem, kifejezetten zavarna, annyira megszoktam, hogy a szememen kívül a fülemre is támaszkodjak. Két eset rémlik fel a múltból, mind a kettő a maga módján necces szitu, mind a kettőből karcolás nélkül jöttem ki, amit a fülbe dugott zene - tartok tőle - nemigen tett volna lehetővé.
1. A "mekkora ez, hogy így dübörög" esete
Az Andrássy-Izabella kereszteződésében történt úgy három-négy éve: az Izabellán értem el a villogó zöldet (a Király utca felé haladva), mint ahogy az intenzíven mögöttem dübörgő valami is el szerette volna érni. Mivel szemben a troli nem "vállalta a bepirosodást", jónak láttam félrehúzni az útból az Andrássy kellős közepén (gyakorlatilag a zebrára), mivel ott két nagydarab gépjármű és egy biciklista nem fér el. Mellettem, a felszabaduló sávban egy szemetes-konténer szállító érkezett a maga soktonnájával úgy hetvennel. Máig nem értem, hogy képzelte - ha nem húzódok le, simán eltapos.
2. A "tuningautóval tépni kis utcában" esete
A következő történet úgy két éves. A Hegedűs Gyula utcán mentem hazafelé, (akkor még) a Garam utcába, késő este, jócskán sötétben. Péntek volt, meg buli. A Radnótihoz közeledve hallom ám, hogy valaki igen pörgeti mögöttem a verdát. Félreugrottam biciklistül a 15-ös busz megállójába, mikor is eltépett mellettem egy csinos tunningizé, és szinte fékezés nélkül oldalba kapta a szabály szerint szabálytalan, de az extraverda extra sebességére nem számító, épp a Hegedűsre kanyarodó Passatot. Mindkét kocsi szabályosan odébb rakódott az ütközés erejétől, a tunningcsoda épp oda, ahol én lettem volna, ha nem húzódok félre. Egyik autó se tűnt olyannak, aki még megy valahova az életben - én mentem, a járdán, mert csak ott fértem el.
Szóval nem vagyok barátja a biciklizés közben való zenehallgatásnak, pedig egy lejátszó és a hangoskönyvek léte megoldást jelenthetne a "hogyan olvassak munkába menet, ha biciklizem" ősrégi dilemmájára.
Csütörtökön történt - csak amilyen bolond napjaim voltak, ma jegyzem le. Hazafelé jöttem, mikor is áttépve az Ecseri-kereszteződésen a síneken zökkenés közben horror hangot adott ki a bicikli. Viszont nem éreztem semmi szokatlant a gép mozgásában, tehát elgurultam a Népligetig, ahol aztán leszálltam, megtekinteni, mi a tosz van.
Semmi katasztrofális - csak megöregedett az oldaltáska, és bizonyos döntési fokon beleért a küllőkbe. Küllőt nem tört, a táska is csak enyhén kirojtosodott. Otthon aztán átpakoltam, hogy egyenletesebben oszoljon a súly, persze ez is csak ideig óráig megoldás, kell majd egy másik helyette, avagy kell bele varrni valamilyen merevítőt, majd kitalálom.
Nem is ez a lényeg. Amit megosztanék, az még ott, az állapotfelméréskor történt: egy kerékpárostársam azonnal megállt, hogy segíthet-e. Megköszöntem, épp ültem vissza, tekertünk pár métert együtt. Röviden elbeszélgettünk róla, neki miért fontos az efféle szolidaritás, arról, hogy állt már lepukkant géppel országút szélén, a közönyben, és megfogadta, ő soha nem megy el szó nélkül a szélre szorult probléma mellett. Hogy defekt esetén ragasztáspárti, míg én inkább tartalék belsőt viszek - téli tapasztalat okán, nem egy élmény mínuszban, sáros hólatyakban ragasztani. Aztán elváltunk, szevasz.
Jól esett! Örülök, hogy nem kellett igénybe vennem a felajánlott segítséget, de annak még inkább, hogy felajánlották. Bár minél többen követnék a példát!
Az alábbi két darabba is belekontárkodtam, mielőtt szakértő kezek vették volna kezelésbe őket. A Weltkrone-on akadt feladat bőven, a szakszerűtlen tárolás látszott a gépen a leginkább (némi ütődés-kopódás mellett), de lenyűgöző, hogy egy alapos takarítás után hogyan tud kinézni például egy ilyen acél hajtómű! És hogy valójában mennyire időtálló, örök darab a mai túlkönnyített-vékonyított egy szezon alatt rommá kopódó hiperöcsikéihez képest.
A másik, a Hanseatic Super Alu Jet maga volt a csoda. Egyrészt elég összerakottan állt a hozzápiszka előtt is, és apró részleteiben is igényes darab révén jó érzés volt lemezteleníteni, áttakarítani.
Van egy nívója ezeknek a húsz-harminc éves gépeknek. Tömeggyártás termékei, de a tervezés, a gyártás közbeni, részletekre ügyelő gondosság következtében mégis van valamiféle "kézműves" hatásuk, a márkátlanoknak ugyanúgy, ahogy egy korabeli világmárkának. Apró dolgokról van szó, mint pl. ez itt, ahogy kinéz:
Tudom, hogy megvan az oka, miért a mai irányba ment el a gyártás, meg persze a haszna is. Azon azért elmerengek, a ma gyártott, sztenderd cuccokkal szerelt sorozattermékek közül akad-e akár egy is, amit harminc év múlva érdemes lesz úgymond "értékmenteni"
Szeretem megtalálni a legforgalomtalanabb útvonalakat. Azokat a kis utcákat, ahol a kutya se jár, legfeljebb az a pár ott-lakó. Néha még apróbb kerülőket is hajlandó vagyok tenni azért, hogy ne kelljen - akár szabályosan - a négy sáv szélén ölnöm az autósok idegeit (és a saját idegeim) a puszta jelenlétemmel. Aztán van, hogy erre nincs idő, hogy a legrövidebb útra küldöm. Például az Üllőin. Vagy Újpalotán a Nyírpalota úti vasúti felüljárón, két 173-as közé szorulva.
Holott például ott van az Elnök utca, meg a kis nyóckerbeli utcák, ahol némi kutakodás után kevés helyismerettel is legalább annyira lehet "menni". Vagy az ominózus szuglói vasúti felüljáróra felvezető forgalmas öngyepa helyett ott a Deés utca teljes nyugalma, s a vasúton egy gyalogos átkelőhely a Külső Thököly útra. Öt perccel később érek haza, na bumm.
Igaza van a CM szervezőinek, meg a Városi Biciklizés Barátainak, akik szerint muszáj hajtani például a körutakon, mivel a folyamatos biciklis jelenlét kényszerítheti csak a közlekedőket, s nem utolsó sorban a városvezetést a közlekedés e formájának komolyan vételére. Az is világos, hogy akinek a munkája a nap-mint-napi hajtás, az a lehető legrövidebb útvonalat használja, a "főütőereket". Amiket egyébként mindenki más is, amelyek egyébként ettől zsúfoltak, fokozottan balesetveszélyesek, dugókkal, torlódásokkal, ingerült és türelmetlen autósokkal.
No. Ezekhez van egyre kevesebb kedvem, főleg ha az első párhuzamos mellékutca egyébként tök üres.
Mindez csütörtökön jutott eszembe, amikor is egy kedves barátom rendhagyó születésnapi partijára - késve indultam, naná - a legtermészetesebb megközelítésnek az Üllői-Múzeum krt.-Bajcsy hármas bizonyult az Ecseri útról. Érdekes állatfaj az ember...
Vasárnap délelőtt kikarikáztunk Gödre, Pisti, várandós felesége: Mari, meg én. Az volt az előzetes elképzelésem, hogy majd óvatosan gardírozzuk a majdnem nyolc hónapos kismamát ketten - ehhez képest ő törte az utat a Kuvaharájával, kényelmes, de lassúnak azért nem nevezhető tempóval. Mari viszonyáról a közlekedési szabályokkal csak annyit, hogy ha állapotából kifolyólag most óvatosabb, mint annak előtte, akkor régen folyamatosan a szabálytalanság határ-mezsgyéjén tekerhetett...
Túlzok azért - vigyáz ő nagyon is :)
Hazafelé körbekarikáztam a viharzónát, megúsztam némi szemetelő esővel. Mivel barátom és párja később indultak el, kaptak bővebben - azért azt egyikőnk se bánta, hogy a vihar nem Észak-Pesten vagy Keszin adta ki a mérge javát...
Rohadék két májusi héten vagyunk túl - panaszkodnám, de belém szorul a panasz. Hiszen önként és dalolva másztam minden reggel fel a canga nyergébe, hogy munkába tekerjek vele, senki nem kényszerített úgy,ahogy országszerte a megbolondult vizek azokat a szerencsétlen honfitársainkat, akik "kötésig a vízben" próbálták menteni a menthetőt.
Úgyhogy semmi okom a panaszra, akkor sem, ha ez az idő tovább eszi a télen egyébként is épp eléggé szétkopott hajtást, ha komplett ruhatárral kellett is nekivágni szinte minden napnak, annyira tudhatatlan volt, mi a franc jön a reggeli 9 fokra délután, szóval ezek csak gyermeteg jajongások ahhoz, amikor valaki egy élet minden munkáját látja elúszni az árral.
Egy hír okán éreztem mégis úgy, hogy meg kell írjam ezt a bejegyzést. Annyi szíven ütő hír között szinte jelentéktelen: a megáradt Sió alámosta a mellette futó, gátra épített bicikliutat, amely több helyen beszakadt. Erről a bicikliútról egy bejegyzésben már megemlékeztem. Kár érte.
Minden tisztelet azoké, akik segítettek a bajba jutottaknak!
Hazafelé sikerült csevegnem egy mercis fuxos úrral, aki nehezményezte, hogy a Népliget Ecseri út felé eső végén található behajtónál nem jeleztem, merre akarok menni, és hogy miután rámdudált, intettem neki (jelzem, nem be-...). Csevelyünk korrekt és békés hangnemben zajlott. Mondom, gyúrok erre, persze nyilván más lehetett volna ama menyasszony fekvése, ha negyven kilóval könnyebb és húsz évvel fiatalabb vagyok...
Eszembe jut erről egy februárvégi eset, közvetlen az első olvadás után, mikoris reggel nyomtam az útvonalam a Szugló utcán, a Nagy Lajos Királyhoz érve szokás szerint - és immár teljesen szabályosan - előregurultam, majd miután átnyomtam a lámpát, és a szükebb szakaszon visszaelőztek, látom ám, hogy egy mazdás ifjú úr integet nekem, kommunikációs igényét tudtomra adva. Mellégurultam a sorban, amely feltorlódott a Rónánál. Az ablakon kitekintő úr indulattal telve kérdi: "Mondd már meg nekem, mi a fene jó abban, hogy előregurulsz?" (megjegyzem, értem az indulatot, hiszen ott valóban szűkebb az utca, nehezebb előzniük engem) Mondom: "Két oka van. Egyrészt aki mellettem kis ívben jobbra index nélkül kanyarodik, ne taposhasson el, másrészt aki szemből nagy ívben balra jönne, az lásson, ne takarjon el előle egy nagyobb autó." Az úr néhány pillanatig merengett, aztán annyit mondott: "Ja. Fogtam." Aztán megindult a sor, intettünk, szevasz.
Namost ebben az volt a szép, hogy az úr túl bírt látni a saját indulatán, és meghallotta az érvet. Gakorló útszéli dumáló révén állítom, ez igen ritka - ilyenkor jobbára a saját indulataival van elfoglalva a beszélgetőtárs. Ma ilyen mélységekig nem jutottunk, de legalább nem indulatos (főleg nem tettleges) volt az érintkezés. Ez is valami...
