Olykor firkálgatok ezt meg azt - az egyik ilyen agymenésből lett a Kobi felső csövére ráfestett minta is. Hasonló játszódás eredményét mutatnám most meg; régebben kezdtem el és még most is alakul - bár számomra ezek csak akkor "készülnek el", ha már felkerül a vázra a maszkolószalag...
Szóval ez itt Főnix. Jó lenne megcsinálni, csak kéne neki egy megfelelő donor. És mivel ennyi munkát az ember csak hóbortból vállal be - ha nem magának... -, kéne valaki, aki ilyet szeretne. Rajtam kívül...
Elmebeteg önállósodási kísérletem további stációiról most nincs kedvem írni - fejlődik, mint a lucaszéke, szép apránként nőve nődögélve -, a futárszolgálatos kalandok meg annyi közöm sincs-infót tárnának fel, hogy azokat inkább hagyjuk. Van erre egy jó mondat: az a jó futár, aki annyira nem tűnik fel, hogy úgy tűnik, hogy ott sincs. Otthon a kedvestől kapok hideget is, meleget is (főz teát a termoszkulacsba:), foglaljuk össze így: még élek.
És a technika is, bár alaposan megnyögettem néhányszor. Szegény Kobold! Először is: ökör az, aki egysebivel vontat huzamosan, egy ilyen ökröt ismerek is, reggelente szemezünk a tükörben. Bármilyen "komolyabb" emelkedő inkvizíciós vallatással ér fel - alaposan megrakva egy Hunyadi utca, vagy a Bimbó út a Rózsadombon gyilkosság. Vannak kedvenc felüljáróim, mint a Kerepesi úton a Szuglói körvasútnál lévő. Szóval a "terep" engem kínoz, én meg a technikát: mivel durván és sokszor nyomatékolom, egy hónapig se bírta a lánc. Az egysebi csúszópapucsos rendszerben a tuti, a vontatás ejtőpapucsot szeretne - kétszer is "letekertem" már a kerékanyát, mindkét esetben rakottan.
Ha a cájgot túlrakom súllyal, akkor durván tol - szinte ívek vannak, amiken egy bizonyos sebesség fölött kanyarodni szeret. Dönteni igen érdekes vele, mert visszaálláskor rugózva csillapodik állóhelyzetig, ilyenkor nem kicsit csavargatja a vázat - ellenben ha hagyom úgymond felállni, akkor eszméletlen élmény. És a lendület-többletet - ha egyszer meglendítem - könnyű tartani, pörgetve lehet suhanni vele. Persze csak ha nincs szembeszél...
Az utánfutó is kapja a kisebb nagyobb traumákat - és kellett módosítani is rajta. A homlokcsövet meghajlítottam, amikor telirakva egy durvábbat padkáztam vele - kicsit túlsiettem a dolgot... - a szaki alaposan megerősítette, és belekerült ez az előfeszítő pálca, remélem, jó darabig kitart.
kapott a doboz egy csinos fenéklapot is, hogy ne kelljen göngyöleggel szórakozni, az összetekert polifoam a rétegek elválasztására szolgál:
És potyogtattam rá néhány lámpát, kicsit átabotában, ezen még kell agyalni
- mint ahogy folyamatosan zaklatom Pistit, hogy nekem az utánfutóhoz nem pótbelső kéne, hanem egy komplett pótkerék. Egy konzolon ellenne a doboz előtt, aztán ha kapok rakottan egy defektet a leghátsóba, hát csak cserélem és megyek tovább...
Szóval élek. Eddig punnya volt a tél. Jövő héten - úgy mondják - durvább lesz.
A bullitt álom marad, naná - nincs rá 1872 euróm, meg úgy 60 a dobozra. A bringakonyhás extra-hosszú darabot Pisti megfuttatta a ligetben (amilyen szerencséje volt, pont összefutott vele, ismerte a skacot, aki vitte, és...), azt mondja, szinte biciklizhetetlen - fos az iránytartása, nyeszeg-nyöszög; maga az alapszerkezet, az a furán erősített városi váz gyenge nagyon az elé hegesztett súlynak, a fékei nem elég erősek a darabhoz... nos, hiszek neki, mivel sokkal több tapasztalata van ebben, mint nekem.
Viszont szerettem volna mégis valamilyen bullitthoz fogható teherbírású dolgot - mivel terjedelmes és nehéz cuccokat kellene mozgatnom, ha az elképzelés bejön. Amolyan sufni-bullittot, na. Utánfutók közül az egykerekes variációkat böngészve végül a Pedálos kínálatában akadtam egy extrém-nagy utánfutóra, amit aztán ki is próbáltam Csillaghegyen üresen - és döbbentem rá, hogy némi tempólefojtással, de gyakorlatilag teljesen szabad-élményt ad, azaz a "vele vagy nélküle" közt nincs számottevő különbség.
Kicsit feszített volt az ütem-terv - hétfőn este próbáltam ki az utifutit, kedden doboz után néztem a neten, miközben szerdán már adódott egy lehetőség, némi szívességi próbaszállításra. Tehát kedd este el kellett volna hoznom egy működő darabot - ha másképp nem, a "szabvány" méretűek közül egyet bérbe, kis műanyag dobozzal -, de beleszerettem egy fémdobozba, ami zárható, bizalmat keltő a kinézete, és még méretben is passzolt az extrém-nagy cucchoz. Mint kiderült, túlságosan is: ezt fejet vakarva konstatáltam, amikor megvettem és elhoztam kedd este magát az utánfutót, és rámértem még egyszer.
Sebaj - előre. Szerdán reggel kirongyoltam Budaörs túlsó végére utánfutóstul - hogy mekkora szopatás az az Egérút-menti egyszer csak elfogyó cangaút! Viszonylag könnyen átkeveredtem a Reptéri út felé, onnan meg azon a bájos, autópálya fölé épített körforgalmon át végül is kb. a legrövidebb úton toltam ki - ahol kiderült, hogy a doboz passzentosan, de befér, meg is vettem. A következő képeket ott lőttem egy frissen EU-szabvány játszótér mellett
mielőtt elindultam volna vissza, Pestre, azon melegében szállítani vele. Aztán csütörtökön fel is fúrtuk a dobozt, lekerültek róla az ideiglenesség-jelleget adó gumipókok - azóta szokom az élményt. Folyt. köv.
Három hete idétlen ötletekkel meg tervekkel van tele a fejem, most megpróbálom összefoglalni időrendben a legjobb pillanatokat, mivel most jutottam lélegzethez (ami jó is meg rossz is...). Legelőször is egy videó:
Itt épp a Wiszikli triciklijével szórakozom, egy rakat könyvvel a dobozában. Nagyjából másfél órás összeszoktatás után próbáltam ki ezt az eszközt teherrel is, érdekes volt.
Kicsit lomha, de elképesztő a teherbírása. A forgalomban jobbára elfér - bizonyos szokott útvonalaimat viszont kerülni kellene vele, telioszlopolt cangaúti szakaszokat pl. Azért szűkebb utcákban mozgó lassítóelemként bosszanthat bárki autóst - ehhez nem elég érett szerintem a mi kis együtt közlekedő közúti társadalmunk.A három sebességes váltó a síkra elég, rakottan kifejezetten kell, mert a dobozra szerelt kormányelemmel művészet kiállni - a legkisebb súlyáthelyezésre is szitálni kezd az eleje -, én nagyon szeretek kiállva, nagy nyomatékkal erősebb fokozaton lendület-gyűjteni, na, ezzel azt nemigen lehet.
Azt nehéz megszokni, hogy nem dönthetsz, azt könnyebb, hogy egyenesben - főleg megrakva - elképesztően stabil. Viszont a kanyaríve kis túlzással akkora, mint egy pótkocsis Ifáé - és hajlamos rosszul viselni - főleg üresen -, ha nagyobb sebességgel, hirtelen próbálsz vele kanyarodni. Az egy dolog, hogy el-elemelkedik a kereke, én a szűk kereszteződésekben sarokra parkoló autóknak sodródástól tartottam vele többször.
Végül épp emiatt döntöttem ellene, pedig tkp élveztem hajtani.
Szóval kissé már elegem van a munkahelyemből, ahol lassan nyolcadik éve húzom, fing pozícióban beteg pénzért - na, ezzel azt hiszem, vagyunk így páran. Így, a dolog logisztikájába belelátva (a raktárból ugye, mint biztos piti kikötőből a viharló tengerre) észrevettem, hogy ezen a kvázi bizalmi területen nemigen szállít senki biciklivel, a cégek nem hívnak futárt, amit nem értek, hiszen nem egy esetben három szatyornyi cuccal zúz a szállító a kocsival.
Oké, bizalmi terület, bizonylatokat kell ide-oda hurcolni, meg esetleges visszárut, óhatatlanul belelátsz a dologba - de eszembe jutott, hogy engem elég sokan ismernek, hátha akad olyan, aki szállíttatna velem, ha meg tudom oldani. Akadna. Lehet, hogy kevesen a főműsoridőhöz, de ez is kialakulhat később. Lehet hogy megőrültem, de ütötten-kopottan és öregen is inkább a magam örömére döglenék meg, mint egy veszteséges cég szépen gyarapodó vagyonú tulajdonosának zsebét tömve.
Körülnéztem kicsit, mivel a Kobi dobozánál azért egy fokkal nagyobb kapacitás kéne. Első ötlet: kulik, utánfutók.
Van itt ez, meg az, igazából a Zofor-féle tetszik ár-érték aránya miatt valamilyen (akár áruházi) vízhatlan dobozzal - jó lenne aluból, könnyebb lenne, de. Persze, jó lenne a Yak, ha lenne rá... Ezekben a harminc kilós súlyhatár a vicces, mivel azt alkalmanként túl kellene lépnem - azt néztem, mintha mindenhol e körül adnák meg a szállítható teher max. tömegét. Lehet, hogy nehezebben kezelhetővé válik a dolog efölött? Viszont a kétkerekű darabok a nagyobb terhelhetőség ellenére a nyeregcsöves rögzítés miatt nem túl szimpatikusak.
Álmodjunk tovább, királyfi! Mi lenne ha. Cargo-k.
Na, itt már a csomaghordásnak annyi varációja van, ahány helyre csak építeni lehet tartót, és mindezt két keréken. Persze igazán Long John-tól kezdődik a profizmus, és Bullit dobozzal az álom - a méretéhez képest könnyű, és jól terhelhető. Csak az ára...
Persze az igazán súlyos eszköz a három keréken szaladozó tehergép, a tricikli - na itt már akadnak 100 kg-ig terhelhető játékosok, csak nehezebben fér el, ugye, és szerintem evidens, hogy lassúbb is. És nem hiszem el, hogy adott esetben annyira baráti lehet elforgatni egy kanyar kedvéért a platót...
A Viszikli dolgai tetszenek, de ennyit akkor se lennék képes fizetni a gépért, ha valami csoda folytán rendes felmondással és végkielégítéssel rúgnának ki...
Sokszor úgy viselkedek a kerékpárjaimmal, mint A Zen meg a Motorkerékpár ápolás történetének hőse Pirsigtől, ápolom őket, simogatom azt az animális fémtestüket mindenféle oldószeres ronggyal, beállításokkal vacakolok, ha eljő a kopásidő.
De leginkább úgy szeretném őket szerelni, mint ahogyan Richard Bach pilótája az Illúziók lapjain a maga repülőgépét: a lelküket simogatva, megvigasztalva és meggyógyítva őket.
...őrültek most mi voltunk, ketten a Pistivel, mivel Juhinak egyéb dolga akadt - de ketten azért vasárnap délelőtt megtettük a "Nagyszénási tor-túra" úgy felét. Volt ebben kínzás és színtiszta élvezet egyaránt, ma (kedden) is enyhe izomlázam van még, és büszke vagyok rá - kérem nem röhögni - hogy csak kétszer szálltam le extrém módon, és csak egyszer tüskebokorba.
No de kezdjük az elején. A Hármasnak Óbuda felől vágtunk neki - az egyik legőrültebb útvonal, alámész a hegynek a síkon, aztán egyben feltolod azt a nagyjából háromszáz méter szintet. Én először jártam erre. El kell ismerni, jó kis kezdés, döglesztő zúzalékos-sziklás "földút". Nem szálltam le, de nem sokon múlt - viszont tény, a szintek javát letudtuk a délelőttre ezzel a nekirohanással. Aztán a zöld jelzés mentén kezdtünk végigsiklani a hegyíven - jó, hogy nem a sárgán, amiről Pisti horror-történeteket mesélt, annak csak a végéből nyertünk meg egy kicsit.
(Ez pont ott van, ahol a zöldről a kék jelzés kicsi szakasza után besárgultunk...) A zölddel jelzett út középső szakasza egyébként az ereszkedő szakaszig szűk ösvény - Pisti ezeket imádja. Két oldalról csalán simogat, a kijárt felület meglehetős kavicsos, mint minden gerinc-közeli útnak - a Vihar-hegyet és a Csúcs-hegyet kerüljük ugye; a kettő közti hupliban éreztem meg aznap másodszor, hogy a határaim feszegetem. Szolid extrém leszállást produkáltam, amikor két kő közt egy harmadikban megakadt a pedál - de annyira lassan mertem csak menni, hogy ezt nem nevezném esésnek. A Csúcs-hegy oldalából kinéztünk, ott még nem jutott eszünkbe a mobil képrögzítő funkciója...
Aztán a sárga menti út meglepően kellemesen hagyta suhanni amatőr jómagam, egészen addig, amíg intenzíven lejteni nem kezdett. Olyan vízjárta ösvénybe, ahol folyamatosan azt kellett lesnem, Pisti hogy csinálja meg a helyeket, és próbáltam amennyire csak lehetett leutánozni. Komolyan meglepett, hogy az oldalváltásokat ott a legcélszerűbb megcsinálni, ahol magamtól ugyan neki nem mennék...
Aztán beértünk a Paprikás patak völgyébe, ahol igazi, vénembernek való lazázás következett - vissza is kellett fogni magunkat, mivel elég sok kiránduló sétált erre. Solymár sarkán a műúton túl a reggeli kínzáshoz képest tűrhető felfelé jött el - most sokkal jobban bírtam a felfeléket, mint múltkor.
Amikor a kapaszkodásnak vége lett, váltottunk a kékre - némi tanácstalanság (és térképtelenség) után persze a rossz irányba. A terv az volt, hogy Nagykovácsi mellett végigpörgetjük, aztán Nagyszénás, majd a piroson a János-hegy érintésével haza. Ehelyett ahogy kiértünk egy irtásra, az ösvény meredek lejtésű, gyerekfejnyi "görgetegesbe" ment át. Itt még vissza is tekertünk egy darabon, de aztán meggyőztük egymást, ne legyünk már nyulak, hadd szóljon az a lefelé - hát itt sikerült tüskeágyba hengeredni - technikai "tudatlanságom" és a növekvő önbizalom suta eredőjeként, de talán az a kerék alól kigördülő öklömnyi kavics is tehet a dologról...
Az ösvényről egyszer csak ez a kilátás tárult elénk:
és ott találtuk magunkat a kőlépcsőkön, a Remete-barlang fölött. Lejöttünk azért, vállon a biciklikkel, Ez volt az egyetlen alkalom a túra alatt, amikor nekem ment jobban valami - hiába no, azok a megedző egykori tátrai félnapos lefelék (persze keménytalpú klipszesben nulla tapadással mint ahogy Pisti jött le, nem lett volna ekkora a szám...
és az ott sajnos tényleg az ujjam - ennyit a rólam, meg a mobillal fotózásról). A hazaút nem érdemel sok szót, hacsak az nem, hogy az eszméletlen aszfalt-suhanás után először is kerültünk egy picit, hogy Hűvösvölgyből a kedvenc reptéri hazaúton, az erdőn át jöhessünk, aztán Pisti gálánsan felajánlotta, hogy eljön az Árpád-híd felé - minek által újra megmásztuk a hegyet, amiről lejöttünk. A Kolosy tér előtt a cukrászdában toltunk egy jutalomfagyit, és a barátom a végén egészen a Rákos-patakig kísért.
Térkép, amit legközelebb isten bizony viszünk (az érdekes részekkel):
Az összes képet, amit az úrfi lőtt, itt lehet megtekinteni:
Nehéz rangsorolni a mainapság elkövetett bicikliút-kijelölési "merényletek" tréségét, Budaörs, ugye, meg Korcs úr is megemlékezett egy érdekes "festési megoldásról" anno, de szerintem továbbra is minimum dobogós helyezést érdemel az örökranglistán a Rákos Patak menti, egyébként kellemetes bicikliút Tatai út-M3 közti szakasza. Már az egy élmény, ahogyan elkezdődik:
mert ha valaki minden helyismeret nélkül teker bele ebbe a kellemesen lerohadt-elhagyott, kiábrándító, jellegzetesen vasútkörnyéki ipari térbe, az minden bizonnyal azt hiszi majd, eltévedt. Az élmény fokozására a környezet sikeresen tesz kísérletet, ahogyan tovább hajt az optimizmus a patak mentén:
a megközelítésre ez a gyönyörűen korlátolt vasuti aluljáró-rom helyezi fel a koronát, van egy kis "kiittbelépsz" jellege, főleg sötétben és elengedett kutyákkal. Merthogy a balra található elhagyott honvédségi telepen van néhány kóbor s a jobbra lelhető vasasnál néhány háziasított eb.
Itt inkább nem fordítottam a látványra a gépet, mivel a vasas birodalom ura meglehetős gyanakvással szemlélte a fotótevékenységet - meg úgy általában engem is Mintha legalábbis mindjárt felpókoznék egy karosszériát, vagy egy hajóoncsot "okosba" a Fülesre, avagy civil ruhás rendőr volnék a kék-fehér biciklivel - pedig azért annyira nem ritka itt a kerékpáros, amíg ott molyoltam a géppel, mindkét irányba többen tekertek-lépcsőztek mellettem el. Abba az irányba, ott, a parkírozó vasak mellett, mert ott vár a trészakasz igazi csemegéje: a híd.
Amely hídon ez a v-be hajlított vasdarab hivatott tudatni az erre gurulóval, ez a meglehetősen lerohadt vasúti gyalogjáró a kerékpárút szerves része. Külön tanulmányt érdemelne a vasbetonból kifittyenő elrozsdállt vasak mellett az igényesen feldróthálózott kerítés-korlát. De menjünk inkább fel!
Az elhagyott állomásépület be nem jelentett hajléktalanszállóként üzemel, tehát az át-a-síneken felüljárót elkerülő gesztusa is járhat néhány helytelenítő pillantással, a lakók részéről (hogy milyen mélyen bennünk lakik az "énváramérzet", még azokban is, akik nem laknak sehol - pontosabban ebben a vasútmenti pukkant "seholban" lakók...).
Az állomás egykori lejárata környékét szolidan színesíti ez a marhavagoncsontváz - fokozatosan jutott ebbe a félig elfogyasztott állapotba, szép lassan eltüzelik szerintem, mindig egy kicsivel kevesebb van meg belőle, ahányszor csak arra járok. És ím, túránk véget is ér a lejárattal:
Érdemes visszanézni erre a gyönyörűen filigrán mérnöki csodára, hogy min is jöttünk át. Előbb-utóbb életveszélyesnek nyilvánítják majd, odatosznak a sínek mellé mindkét oldalra egy-egy "forgalmi akadályt", hogy saját felelősségedre és immár szabályosan szambázz át a síneken. Igen meglepődnék, ha egyéb történne a vasúti múlt eme relikviájával.
Alig köpésre ettől a multunkbautazástól az M3 felett ott feszít a fiatalabb kistesó - a maga biztonságot sugárzó idomaival:
Mellesleg a Rákos patak menti bicikliút teljesen rendben van (ha leszámítom azt, hogy több nagyforgalmú utat is zebra és/vagy lámpa nélkül keresztez, és hogy a kutyafuttatóban néha a kutyusok a cangaúton suhanó kerékpárost használják kerítésmellettlihegveugatok jellegű edzésekre:)
Nemcsak azért, mert ide mást ígértem, meg nemcsak azért mert inkább oda illik, de szöszködtem a Retrobringára egy bejegyzést hobbimról, a segédmunkáról,
Rugózik még a tél egy-két napig, aztán remélem, itt hagy végre bennünket. Összegzést talán már írhatnék róla, de szinte belefér egy mondatba: mentem, egyszer estem, Füles (a Kona) elég megviselten adta át a stafétabotot Koboldnak, aki jól vizsgázott az első ezer kilométerén (néhány jelentéktelen apróságot leszámítva); megkaptam Korcs 75 szíves közreműködésével, (akkor még nem tudtuk, de goldsprint-bajnok) Levi kezéből a strappot, azóta hatványozottan óvatosabb vagyok a forgalomban, ugyanis életemben először kísérletezem klipsz-jellegű termékkel (jelzem, bárkinek csak ajánlani tudom).
Végül jó hosszú mondat lett. Mint ahogy a tél is jó hosszú lett. Volt nagyon havas-nagyon hideg, dec. közepétől jan. közepéig; volt nyákos-undorító, meg csikorgóan hideg is verőfényes napsütéssel. A fényképezőgép viszont nem volt nálam, szinte soha, így csak elmesélni tudom, milyen gyönyörű volt egy tiszta, hómentes, fagyos éjszaka után az újpalotai kiserdő széle, mert a nap a nyárfák árnyékvonaláig fél óra alatt felszárította a fehéret a fagyott fűről, de a hosszan elnyúló egymástól viszonylag távol álló nyárfák árnyékában megmaradt a dér. Úgy nézett ki, mintha valaki ezüstfenyőket rajzolt volna a fűre.
Két nap volt nálam csak a gép, ezt a pár képet lőttem vele.
És akkor összegző helyett hadd morogjak kicsit. A Stadionok után következik ugye a Hungária mentén balra a Nemzetvédelmi Egyetem előtti hosszú kerítés. Fontos intézmény lakik a kerítés mögött, hazánk jövendő védelmezőinek bölcsője - a járdán viszont azt mutatták be, hogy nem szabad védekezni. Azaz, hogyan nem szabadna egyszer, az első nagyobb hóesés alkalmával homokkal elegy sót kiszórni (a homok nem olvad le fehér levet verve a gumiról, és mintha már tilos lenne sózni, nemde?), aztán úgy hagyni egész télen át, hogy az időnkénti melegedés, meg a maradék redvás homok rendezzen el mindent a takarítani rest gondnok helyett. Amely "elrendezés" egyébként így néz ki közvetlenül olvadás után:
Persze lehet mondani, a bicikliút a másik oldalon van, nem kötelező - bár jelzem, nem is tilos - ezen a járdán biciklizni. Csakhogy a másik oldal ennyire se lett kezelve a kritikus időszakban. Morgás bezárva.
Ha nem jön közbe semmi, legközelebb elmesélem életem legkorábbi több-kilométeres biciklitúráját. Szökés, hol a gyerek, rendőrség, izgalom. Jön! Jön!
Festett vázak, meg egyéni igények alapján választott szettek - persze hogy ez a teteje. Naná, hogy ilyen odabasz-jellegű cuccról álmodozom én is; gondolom nem meglepő, hogy kissé körülnéztem (azaz, ha egészen pontos akarok lenni, főleg Pisti cimborám nézet körül...). Megint tapasztalhattuk, hogy a legismertebb korántsem a legteteje: hamar kiderült, hogy a legreklámozottabb vázdizájnereken túl egész birodalom "terül el" itthon is...
...sokat segített egy biciklifestésről tett bejegyzés a criticalmass-on. Itt tűnt fel Musaic, a kommentekben. Kicsit utánakeresve látszik, van mire "szakértőileg" hozzászólnia a témához, a saját dolgai hallatlanul aprólékos türelemjátékok.Érdemes ránagyítani a Citadella homlokcsőre és vázra is "felskiccelt" finomított szoborvariációjára például
Aztán itt van GriN00, érdemes elszöszmötölni a képei közt, a színátmenetei parádésak, meg a fanatizmus, ami még egy véfék-testet is kifestet. Eltöprengtünk rajta, hány fázist jelentett a csillagocskák feltolása, hogyan maszkolhatta:
Persze az ilyen munkához valóban kellenek a korrekt munkakörülmények...
...fényezőkamra, masszív állvány, kár, hogy a pisztolyai nem látszanak egyik képen sem. Ránézhetünk, mit kezdett egy Favorittal például:
Ez gyönyörű! Persze nem kicsit kevesebbért, jól kiválasztott alkatrészekkel és némi gondossággal elérhető egy, ha nem is ennyire hatásos látvány-összerakottság-érzet, szerintem nem marad szégyenben az alábbi modell sem, hiszen a maga módján szintén egyedi:
csak eszembe jutott, ha már Favorit:)
A végére hagytam, pedig szintén nem egy "desszert-fazon," sokkal inkább "főfogás" Bike Butcher is, a maga egyedi vázaival.
Van ez-meg-az megint, mert persze heti két-három délutánom továbbra is a felújítandó "egynyomtávú kétkerekes közlekedési eszközök" tartós bűvöletében - és a tisztítóanyagok vegyszerszagában - telik. Az alábbi, szolid kis darabot egy srácnak pattintottuk össze, ő választotta ki a felújítandók közül, és az igényei szerint lett összerakva. Szeretem a montit, ha nem is divatos manapság - lehet zúzni vele ezerféle körülményben, ott és akkor is, ahol egy országúti, vagy egy ma divatos könnyű trekking már köszöni szépen. (Ezúton üdvözlöm azt a karcsú fehér meridás fiatalembert, aki képtelen volt elviselni, hogy megelőztem montival, és szakadtig kűzdött, hogy visszavegye a "helyezést" - én csak a magam tempóját szerettem volna menni, az az ő baja, ha presztízskérdést csinál ebből -, kicsit olyan lehet ez, mint a mezesek-pólósok különbségtétel a maratonokon:)
Szeretem a montit, no. Meg aztán a "team world cup" feliratos, egykori exluzívok kézbevétele akkor is élmény, ha azóta már más nótát hegedül a kerékpáripar. Ahogy Pisti mondaná: ők erre csorgatták a nyálukat anno.
A másik eszköz megint egy Taifun, mintha törvényszerű lenne, hogy minden felújítandó-adagba bekerüljön legalább egy ebből az egykori áruházi "márkából". Hozzá kell tenni: edig mindegyik hálás alapanyag volt, ezek még azért nem akkora szakadékkal választódtak el a jól kitalált-tervezett-megépített (kevésbé kompromisszumos) márkáktól, mint manapság. Ezzel a madárral sem volt sok gond, ha leszámítom a félszalmakazalnyi olajdzsuvás füvet, ami kijött a hajtásából - és szerintem csinos gépezet lett így a végére:
Annyi szahar vonalvezetésű bicikliút van, elsőre mégis ezt a rövidke szakaszt jelölném meg, mint a kerékpározás kötetlen és elengedett élményének ellenségét (hiszen mi más értelme volna a kerékpárutaknak, minthogy kötetlen és elengedett élménnyé tegyék a kerékpározást...). A Mogyoródi úti kerékpárút elsőre egészen rendben van:
Aztán, ahogy haladunk befelé, akad egy-két furcsulat. Itt van mindjárt a hely, ahol az a kedves idősebb hölgy lökött fel (akkor épp hazafelé tekertem, tehát a képirány fordított):
erről az esetről már megemlékeztem itt, ahol a hely térképnézetben is megtekinthető.
Aki először jár erre, és esetleg némi tempót is megenged magának az kizárólag utólag konstatálhatja, hogy épp egy kihajtó mellett tépett el:
amely a másik oldalról így fest:
nem sok ügyet vetettem erre a helyre, mígnem egy reggel egy zöld postásfurgon dugta itt ki rám az orrát ellentmondást nem tűrő határozottsággal - szép nagy satuzásra véve rá ezzel. Ahogy azt a sofőr az esetet lezáró diskurzusunk alkalmával kifejtette: másképp nem lát ki, csak ha "kiorrol" a bicikliútra. A széttárt kezek párbeszédének helyszíne után pár lépés, és jön a cangaúti bónusz-tré:
a Mexikói - Mogyoródi kereszteződés. Itt kanyarodott rám index nélkül "kolléga", ugrasztott meg álló sort szembe-sávban előző taxis, igazi közlekedési "álom" ez a hely az autósoknak is, nemcsak kerékpárral.
A bemutatott szakasz alig több, mint ötszáz méteres, azért is vele kezdtem a sort (túl azon, hogy nap-mint-nap jártam rajta), mert ennyire kis távolságon ennyi "csemege" lelhető. Mostanában gyakran kihagyom, a Szugló utcán egyszerűen keresztezem a Róna utcát, és a kis, alig-forgalmú mellékutcákon fűzöm át a Mexikói útig, ahol az Egressyt aztán lámpás kereszteződésen keresztül veszem, úgy érve vissza a Mexikóin erre a helyre, egy jobbra kisívvel visszakanyarodva a szokott útvonalra.
Megint kontárkodtam egy-két jobb gazdát érdemlő darabon. Amint azt Timi (Holdam és Napom) megjegyezte, miután meglátogatott egy este (nem mellesleg meglesendő, áll-e amit állítok, nem lépek-e pl. félre:), látván milyen lelkesen dörzsizem az acélfelnit: ennyi erővel a rozsdamentes sütőlap letakarításában is hasonló alaposságot kellene produkálnom, avagy elvárható lenne tőlem az iránt is némi lelkesedés - ez is fém, az is fém, mi a különbség...
Akármennyire is szeretem a konyhánk beépített gépeit, egy rozsdamentes Fagor ezzel a látvánnyal nem versenyezhet. Viszont igazán gyönyörű vetélytársa akadt a múlt héten ennek a gépnek, egy Bottecchia Verde Natura "személyében".
Ezt tényleg igazi élvezet volt piszkálni, bár a Centano klasszikusabb vázformája nekem jobban tetszik, a Bottecchia messze magasabb nívójú gép, a made in Italy váztól kezdve a felnin át az utolsó bowdenig.
A következő gépet nem piszkáltam, Viktor kollégám hívta fel rá a figyelmet. Ő igazi országútis, aki miközben egy Merida Scultura Evo-ról álmodik, azért szívesen birtokba vette volna ezt a Kettlert, a gyönyörű Shimano 600-as szettjével (Pisti szerint a Shimano-t tekintve az időszak második legjobb cuccával) együtt.
Készítettem néhány képet a Critical mass-on, nem álltunk meg túl gyakran, meg a végét sem vártuk ki - csúnyák vagyunk, de a barátaimmal inkább elvonultunk közösen burkolni az egyikünk nappaliját (nagyképű kijelentés a részemről, én a sört "burkoltam", kolonc voltam megint...)
Újabb netes vadászatom eredménye: van közte néhány igen bátor, meg néhány igen őrült ötlet a kerékpározás mint tevékenység továbbgondolására. Egy nézést szerintem megér...
Végre kicsit kidugtam az orrom a napmintnapi rutinból a hét meglehetős pokoli történései után - megvolt az első idei túrácska, a bemelegítés mondhatni, szolid 45-ös Szentendrére oda-vissza. Ami igen meglepett: több ezren választották ezt a programot, komplett kiránduló osztályoktól apróságokkal megterhelt apukák-anyukákig. Egészen tömött volt végig a bicikliút, egészen a Megyeri-hídig, azon viszont alig futottam össze valakivel. Csináltam pár fotót, nézegessétek
Ez egy egészen fura oldal, kortárs és egyéb grafikákat szoktam nézegetni rajta, meg mindenféle linkekre kattanok innen - itt leltem ezt a gyűjteményt, nézegessétek :)
Mivel a hétvégét alaposan és másra használtam-tuk el, jó volt (akár az idő az idei első túrára, ami talán a jövő héten, vagy utána hiszen - mint írtam volt - másra használódott), páros élet öröme, szóval nem kény- vagy pótszer, csak más jó (a párom nem teker, ötévesen horrort élt meg, azóta nem...); úgy vélem, nem lehet baj abból ha néhány régi képet azért felteszek.
