Elég csendes hetek ezek eseményileg, mondhatni, eszményiek. Bár az zavarhatna, hogy megtört a lendület: egy vasárnapi kötelezőt én hagytam ki, kettőt meg a skacok. Ezek az őrültek nélkülem "Nagyszénásoltak" egy igen beteget három hete; fenyegetőznek vele (főleg Pisti), hogy majd megkapom én is, ezt a mintegy 65 km színterepet szép nagy szintekkel - meglássuk. Aztán a két utóbbi hétvégét ők hagyták ki. Egy szolid Hármashatárhegyet vállaltam egyedül, azt is a reptér felől, hátulról, a panorámautat beleapplikálva - talán a legkönnyebb úton; múlt vasárnap pedig csak úgy tekergőztem itt a környéken egy szelíd negyvenet. Megint a mitikus múltat mesélem hát, csak úgy, ha már eszembe jutott.

Hátsó tengely

Kábé öt éve, egy kellemetlen, hódarás-szeles napon szaggattam hazafelé a Hungária mentin, még a régi, apró, de meghitt lakásba. Épp elértem a zöldet annál a borzasztóan idétlen lámpás kereszteződésnél, ahol a másik oldalra kerül a bicikliút, kicsit kíméletlenül nyomtam át Fülest a villamossíneken, mikor is csikorgó hangok kíséretében azt éreztem, mintha lelazult volna a hátsó kerék. Félreállok, nézem: úgy imbolyog a kerék, mintha nem lenne odarögzítve egyáltalán. Veszem elő a kulcsot - alig-lazítás után gyakorlatilag a kezemben maradt a tengely egyik fele. Eltört, középen. Pisti szerint részben én voltam az oka, tény, hogy a csúszópapucsos rendszerben hajlamos vagyok csontig húzni az anyákat, hogy ne mozdulhasson el a kerék, véletlenül se húzhassa el a láncoldalon a nyomaték. Mit volt mit tenni, toltam hazáig. Nem volt nagy kaland, és sokkal rosszabb helyen is megeshetett volna, mondjuk a forgalom kellős közepén - de kissé azért ingerülten vettem tudomásul, hogy egy edzett acélalkatrész csak így képes eltörni...

Hajtókar

Nos, ez kicsit jobban bosszantott. Négy éve, januárban, úgy mínusz 6-7 fok körül gurultam munkából a szokásos úton. Siettem, a legnagyobb fokozatokon toltam a gépet, várt otthon a kedves meg egy DVD, amit már nagyonnagyon...

Előtte tavasszal vettem ezt a hajtókart - noname shimano-másolat - a gépre, tehát alig 5-6000 km lakott benne. A Szépművészetin túl, a vasúti aluljáró után zöldre értem a Dózsa György út - Vágány utca sarokra, de mellettem ezerrel nyomta egy Transporter is, gondoltam, ő a nagyobb, hadd menjen. Szép nagyot fékezve engedtem el (visszaváltás nuku), aztán kiállva belenyomtam a pedálba - máig nem értem, hogy maradtam a biciklin, mert a bal hajtókarom letört. A tengely fölött úgy öt centivel eltört az öntvény. Szép, egyenletes törési felület, zárvány, öntési hiba sehol - egyszerűen megadta magát.

A szomszédomba akkor költözött egy szerelő (akkor még nem tudtam, hogy ő az egyik "guru"), ő mondta, hogy a hajtókar garanciás, csak sajnos az a bolt, ahol annak idején megvettem, addigra bezárt. Kicsit utánaolvasva a dolognak, arra a meglepő felfedezésre jutottam, hogy akár szerepet játszhatott az esetben az aznapi hideg - egyszerűen nem méretezik az átlag karokat ilyen hőmérsékleti viszonyokra, akár ettől is lehetett az alu kicsit ridegebb...

Jó tekerést ebbe az ütődött melegbe!

shizoo

Életem első biciklitúráját az apai szigornak, Ági néninek, meg egy medicinlabdának köszönhetem - meg persze a saját rövid eszemnek.

Történt ugyanis, az (úgyamennyire) boldog emlékű óidők távolában, hogy akár hiszitek, akár nem, a rácalmási általános iskola második osztályába léptem, ahol is új osztályfőnök fogadott, Ági néni. Pályakezdő volt, és az első pillanattól kezdve hevesen utáltuk egymást. Így, felnőtt eszemmel belátom, volt rajtam mit utálni, főleg, hogy a rácalmási nevelőotthon karakán óvónénijének voltam a fiacskája, aki biztonságban érezvén magát a nevelőtestületi szolidaritás óvó égisze alatt, sokat megengedett magának akkoriban, apró, de bosszantó csínyeket. Ági néni hamar két osztályfőnökivel díjazta ebbéli működésem, mintegy jelezve, semmilyen védettséget nem ismer el. Amit viszont apám viselt el nehezen, dörgedelmes hangon közölte, ha még egyet hazahozok, agyoncsap.

Namármost apám én szavahihető embernek ismertem, úgyhogy azon a szép, májusi tornaórán, amikor medicinlabdával nemcsak a játékból, de kicsit az eszméletéből is kidobtam a Petit (jelzem, országos cimborámat - és nem is tudom, hogy keveredett az a medicinlabda a kidobós lepuhult kosárlabdái közé...), és megkaptam az az ominózus harmadik intőt, csak abban voltam biztos, haza nem mehetek. Felpattantam hát iskolába-járó hű Pajtás paripám hátára, a nagyszünetben, azzal a szent elhatározással, hogy este már Pázmándon, nagyszüleimnél vacsorázok.

A hatoson szigorúan tilos volt biciklizni akkor is, ennek ellenére eszem ágában se volt a földutakon pazarolni az időt, nyolc éves lelkem teljesen betöltötte a negyvenegynehány kilométeres feladat nagysága, legrövidebb út az egyenes, tehát hajrá. Nem mondom, hogy nem dudáltak, de megállni senki se volt hajlandó, nem pazarolták rám a drága időt. Ettem a kilométereket, aztán már inkább csak majszoltam, egyre kevésbé ízlett. Azért ez kicsit más volt, az elsuhanó teherautók szelében, mint a faluban, meg a Duna-parton a haverokkal...

Ezzel együtt kora délutánra eljutottam Adonyig, ahol végre elhagyhattam a főutat, agyő, hatos, engem többet te se látsz. Feltoltam a biciklit az emelkedőn a pusztaszabolcsi sokkal békésebb úton, és kicsit (hulla-) fáradtan hajtottam tovább. Már azt terveztem, hogy ha marad sötétedésig némi időm, én bizony áztatom kicsit a tagjaim a Velencei Tavon, mielőtt Kápolnásnyéknél Pázmánd felé váltanék.

Mint tudjuk a legjobb számítást is keresztülhúzhatja a véletlen. Esetemben a véletlen száznyolcvan centiméter magas, rendőregyenruhás és nagyon mérges volt. Merthogy akkor már fél napja engem keresett. Ő, meg a fél megye.

Merthogy amikor nem jelentem meg a környezetismeret-órán, Ági néni azért csak felhívta anyám a nevelőotthonban, hátha hozzá szaladtam panaszra. Anyám persze mértéktelenül kiborult, és azon felül, hogy Ági nénit elküldte az összes melegebb és hidegebb éghajlatra, átszaladt a körzeti megbízotthoz is, ha már az "az impotens bagázs az iskolában" erre nem volt idejében képes. Mondhatni az egészséges falusi idegrendszernek köszönhető, hogy az "iskolabeliek" meg anyám közt némi átmeneti fagyon kívül semmi egyéb "következmény" nem volt tapasztalható - meg azt hiszem, szerették is, a nem egyszer bántó egyenességével egyetemben. Nem láttam, ugye, de mesélték...

Szóval a rend morc őre fordított vissza, és kísért egészen vissza a hatosig a kincstári Lada gépjárművel, ahol is átadott (a szintén engem kereső) teherautónyi orosz kiskatonának. Mint kiderült, az összes dűlőúton kerestek, csak a hatoson nem... A ruszkikkal egész jó barátságba keveredtünk, bár csak annyit beszéltem a nyelvükön, hogy zdrasztvutye, az "apuka dádá"-t azt értették, meg egészen szépen énekeltek.

Aztán kitettek a falu határában, ahol a körzeti megbízott várt Pannóniával. Nem ízlett a Pancsának a tempóm, mert addigra (várt ugye egy naagy találkozáás...) a fáradtság meg a rettegés akkora lufit pakolt a tüdőmbe, hogy alig kaptam levegőt. Így jutottunk a nevelőotthon kerítéséig, ahol már ott várt a fél falu, az egész iskola, meg anyám.

A többit el lehet képzelni.

Na, pont ilyen volt, csak női, és nem piros, hanem kék-fehér. (ugye, hogy pont ilyen?) Nyár közepéig rá se ülhettem...

CM

Rugózik még a tél egy-két napig, aztán remélem, itt hagy végre bennünket. Összegzést talán már írhatnék róla, de szinte belefér egy mondatba: mentem, egyszer estem, Füles (a Kona) elég megviselten adta át a stafétabotot Koboldnak, aki jól vizsgázott az első ezer kilométerén (néhány jelentéktelen apróságot leszámítva); megkaptam Korcs 75 szíves közreműködésével, (akkor még nem tudtuk, de goldsprint-bajnok) Levi kezéből a strappot, azóta hatványozottan óvatosabb vagyok a forgalomban, ugyanis életemben először kísérletezem klipsz-jellegű termékkel (jelzem, bárkinek csak ajánlani tudom).

Végül jó hosszú mondat lett. Mint ahogy a tél is jó hosszú lett. Volt nagyon havas-nagyon hideg, dec. közepétől jan. közepéig; volt nyákos-undorító, meg csikorgóan hideg is verőfényes napsütéssel. A fényképezőgép viszont nem volt nálam, szinte soha, így csak elmesélni tudom, milyen gyönyörű volt egy tiszta, hómentes, fagyos éjszaka után az újpalotai kiserdő széle, mert a nap a nyárfák árnyékvonaláig fél óra alatt felszárította a fehéret a fagyott fűről, de a hosszan elnyúló egymástól viszonylag távol álló nyárfák árnyékában megmaradt a dér. Úgy nézett ki, mintha valaki ezüstfenyőket rajzolt volna a fűre.

Két nap volt nálam csak a gép, ezt a pár képet lőttem vele.

És akkor összegző helyett hadd morogjak kicsit. A Stadionok után következik ugye a Hungária mentén balra a Nemzetvédelmi Egyetem előtti hosszú kerítés. Fontos intézmény lakik a kerítés mögött, hazánk jövendő védelmezőinek bölcsője - a járdán viszont azt mutatták be, hogy nem szabad védekezni. Azaz, hogyan nem szabadna egyszer, az első nagyobb hóesés alkalmával homokkal elegy sót kiszórni  (a homok nem olvad le fehér levet verve a gumiról, és mintha már tilos lenne sózni, nemde?), aztán úgy hagyni egész télen át, hogy az időnkénti melegedés, meg a maradék redvás homok rendezzen el mindent a takarítani rest gondnok helyett. Amely "elrendezés" egyébként így néz ki közvetlenül olvadás után:

Persze lehet mondani, a bicikliút a másik oldalon van, nem kötelező - bár jelzem, nem is tilos - ezen a járdán biciklizni. Csakhogy a másik oldal ennyire se lett kezelve a kritikus időszakban. Morgás bezárva.

Ha nem jön közbe semmi, legközelebb elmesélem életem legkorábbi több-kilométeres biciklitúráját. Szökés, hol a gyerek, rendőrség, izgalom. Jön! Jön!

CM

Jó hogy nincs esemény, én élvezem. Tehát: esetleírás következik, ezúttal a "régebbi" múltból.

A kilencvenes évek közepe (számomra a Camping-korszak közepe) táján néhány nyarat lenn töltöttem a Balatonon, ajándékbolti segédmunkával. Főnökömnek, az akkori munkahelyem, a Szabó Ervin könyvtár fiók-vezetőjének volt egy ilyen idény-jellegű ajándékbolt-vállalkozása a fonyódi kikötőben, amit jobbára családi vállalkozásban, unokahúgok és -öccsök segedelmével üzemeltetett; de ahogy futott fel a forgalom, szóba került, hogy örökös pénztelenségemen javítandó a szabadságom alatt lenne-é kedvem nekem is kivenni némi részt ebből a munka-nyaralás egyvelegből. Naná, hogy volt, nem is bántam meg.

Alapból vinnem kellett a Madarat, Károly barátomtól újított Camping biciklimet, mivel a szállás, Jutkáék nyaralója Boglár legszélén volt lelhető, és mi evidensen biciklivel tettük meg a kb öt kilométeres távolságot Fonyódig. Élveztem ezt a leosztást, a kikötőben és mellette a strandon mindig volt élet, míg a szállásuk kellemesen csendes, nyugdíjas légkörű, hatalmas, néptelen (éjszakai meztelenkedéshez ideális) partú részen volt, egyetlen hátrányaként kicsit túl közel a vasúthoz.

Rengeteg történetet hoztam haza onnan, de most csak Madár "szárnya-szegését" mesélem el. Az egyik alkalom utolsó napján - utolsó lehetőség, gondoltam - felkaptam a gépre, és elhatároztam, hogy feltekerek a boglári Kilátó félgömb-acélíveihez, hogy még egy utolsó pillantást vessek onnan a tóra. Keményen nyomtam neki, de az utolsó szakaszon ki is kellett állni a nyeregből; a jános-hegyi felvezetőút meredekségét idéző pár száz méter végén várt a látványi jutalom... azaz várt volna, mert egyszer csak azt éreztem, mintha közelebb lenne a hasamhoz a kormány - aztán már csak azt, hogy nekicsapódok az aszfaltnak, előttem meg mögöttem egy-egy fél biciklivel. Drága Madaram megadta magát, az összecsukó elemnél (hol máshol...) és kettétört, egy utolsó bosszulót döfve a kormánnyal a lengőbordáim közé.

Hazaballagtam a két kezemben fél-fél biciklivel (Ja. Alles gut. Drei bicikli... wieviel kostet?), de előtte még hagytam kicsit pihenni a roncsokat az árokparton. Amint kilihegtem meg kifájtam magam, felsántikáltam azért körülnézni a kilátóba. Nem érte meg - a látvány javát takarták a fák.

CM

Jóízű eseménytelenségben telnek a hetek - már esés-kelésileg, tehát újfent  múltba révedés következik. A bősz felfedezés (határaim és a Vácra vezető bicikliút "felfedezése") időszakában esett meg  ez a kis kaland, nem sokkal Göd után, a gáton futó bicikliúton. Szeretem ezt a bicikliutat, bár talán ezt a szakaszt a legkevésbé

Elég nyugodt tempóban mentem Vác felé, amikor is szemből két kislány és az apukájuk közeledett az úton, biciklivel. A legelöl haladó kisebbik leányzó - okos dolog, a legkisebb diktálja a tempót - eszébe biztos hogy valami éktelenül fontos dolog juthatott, pont akkor, amikor melléjük értem volna, amit azonnal közölni óhajtott az apukájával, hátrafordult hát, s azzal a lendülettel mintegy elém is. Nem sok választásom volt, nem akartam eltaposni - tehát.

Igen szépet estem - jelzem a gyerek is elesett, szerintem pusztán az ijedtségtől, mivel nem értem hozzá. Nagyon megijedt, eltört a mécsese. Miután összekapartam magam, bevillant, hogy nehogy már én vegyem el a kedvét a biciklizéstől, tehát elkezdtem - az apuka asszisztálásával - egyfelől megnyugtatni, másfelől elmagyarázni azt az apróságot, hogy bármilyen fontos dolog jut is az eszébe, ha szemből jön valaki, arra figyeljen, és csak akkor "beszélgessen", ha tiszta a terep, és igyekezzen akkor is az utat figyelni.

Fokozatosan lett aztán világos, miközben ott beszélgettünk, hogy ő nem attól ijedt meg, hogy elesett, hanem attól hogy én elestem miatta. Zabálni való tündér volt, akkor már azt magyaráztuk neki kettőzött erővel, hogy nem nagy ügy ám az egész, hogy aki biciklizik, azzal előfordul az ilyesmi. Mondom neki: "Te biztosan most estél el először..." és mondanám tovább, hogy semmi baj, vissza kell ülni és menni tovább, amikor is a szavamba vág: "Nem... az első az volt amikor hátulról nekibicikliztem a Noéminek" - látom ám, az apuka a szemét mereszti, (erről tutira nem tudott) a nővére rákvörös - elmondhatatlanul aranyos volt a gyerek, ahogyan elszólta magát.

Végül aztán elköszöntünk, felültek a gépekre és mentek tovább. Néztem utánuk és gondolatban hosszú, boldog balesetmentes biciklis éveket kívántam az egész családnak.

CM

Nem szeretem a "fülbe dugott zenével" kerekezést a városi forgalomban. Nem is sokat tekertem így, még anno a kempinges-walkman-os korszakban néha igen, de amióta montival járok, nem. Most már azt hiszem, kifejezetten zavarna, annyira megszoktam, hogy a szememen kívül a fülemre is támaszkodjak. Két eset rémlik fel a múltból, mind a kettő a maga módján necces szitu, mind a kettőből karcolás nélkül jöttem ki, amit a fülbe dugott zene - tartok tőle - nemigen tett volna lehetővé.

1. A "mekkora ez, hogy így dübörög" esete

Az Andrássy-Izabella kereszteződésében történt úgy három-négy éve: az Izabellán értem el a villogó zöldet (a Király utca felé haladva), mint ahogy az intenzíven mögöttem dübörgő valami is el szerette volna érni. Mivel szemben a troli nem "vállalta a bepirosodást", jónak láttam félrehúzni az útból az Andrássy kellős közepén (gyakorlatilag a zebrára), mivel ott két nagydarab gépjármű és egy biciklista nem fér el. Mellettem, a felszabaduló sávban egy szemetes-konténer szállító érkezett a maga soktonnájával úgy hetvennel. Máig nem értem, hogy képzelte - ha nem húzódok le, simán eltapos.

2. A "tuningautóval tépni kis utcában" esete

A következő történet úgy két éves. A Hegedűs Gyula utcán mentem hazafelé, (akkor még) a Garam utcába, késő este, jócskán sötétben. Péntek volt, meg buli. A Radnótihoz közeledve hallom ám, hogy valaki igen pörgeti mögöttem a verdát. Félreugrottam biciklistül a 15-ös busz megállójába, mikor is eltépett mellettem egy csinos tunningizé, és szinte fékezés nélkül oldalba kapta a szabály szerint szabálytalan, de az extraverda extra sebességére nem számító, épp a Hegedűsre kanyarodó Passatot. Mindkét kocsi szabályosan odébb rakódott az ütközés erejétől, a tunningcsoda épp oda, ahol én lettem volna, ha nem húzódok félre. Egyik autó se tűnt olyannak, aki még megy valahova az életben - én mentem, a járdán, mert csak ott fértem el.

Szóval nem vagyok barátja a biciklizés közben való zenehallgatásnak, pedig egy lejátszó és a hangoskönyvek léte megoldást jelenthetne a "hogyan olvassak munkába menet, ha biciklizem" ősrégi dilemmájára.

CM

Mivel olyan boldog eseménytelenségben telt a hét, amilyennek biciklin szeretem, megint megosztanék tisztelt blog-látogatóimmal egy múltbéli szolid ámde tanulságos esés-kelést.

Kellemes szombat reggel volt, úgy egy éve, tavaszi renoválása után Fülesbe (cangaisten nyugtassa) épp beletettem a kb. 500 km. tesztadagot. Gondoltam, kiugrok Gödre, Madárhoz, némi utánaállítás-finomítás okán (Pisti barátom épp halálra dolgozta magát akkoriban, ő passzolt le Madárnak, gödi cimborájának, akiben nem csalódtam). Ha mesterkezek babrálhatnak rajta barátilag, akkor nem kontárkodom; ez volt akkoriban a hozzáállás. Nem terveztem semmi mást aznapra, dolgunk volt délután a kedvesemmel, úgy véltem, jó móka lesz, Bp-Göd-Bp némi szereléssel, délelőtt letudom.

A keszi reptér felé mentem, a bicikliúton, ahonnan aztán egy kissé zavaros lámpás kereszteződésen át lehet a vasúti felüljáróra rákanyarodni, hogy aztán a kis utcákon átfűzve  Dunakeszin magát az ember fia a dunaparti bicikliúton lazázzon tovább Gödig. Nos, a felüljáró után van egy U alakban visszaforduló utca,

Az a fránya Bajcsy - Könyves Kálmán sarok nagyobb térképen való megjelenítése

a Könyves Kálmán utca. No, az engem a felüljáró legvégén előző autós kolléga ide fordult be, úgyszólván mellettem, index nélkül, vagány versenyautóhoz méltó minimál-lassítással. Más utam nem lévén próbáltam követni a példát, de kicsit elfoglalta a betont a drága, tehát kisoroltam a salakra, az út szélén, fékezett-döntött kanyarodás közben. Az első kerekem persze azonnal kiszállt alólam, én meg csúsztam biciklistül a kavicságyon, rövidgatyában. Nem kevés salakot sikerült a térdem-alsólábszáram bőre alá applikálni a művelettel, kissé lekapódott a bioburok a jobb felemről - és a biciklin is egyből keletkezett egy kevés valódi állítanivaló.

Az indexelni rest pubi tudomást se vett a mellette (igen hamar mögötte) kibomló "drámáról", bár azt nem gondolom, hogy nem vette észre, mivel pattogott az általam felvert anyag a kasztnin is - mindenesetre fékezés nélkül ette el a fene. Mint ahogy pötty kárfelmérés és váltóhajlítgatás után engem is; ezen a jelentéktelen közjátékon túl végül nagyjából egészéből úgy telt el a nap, ahogyan eredetileg terveztem.

Jó tekerészést

CM

Szép eset a régmúltból: életem legbárgyúbb esése-kelése történetét osztanám meg itt veletek.

Bicikliút a Sió mentén nagyobb térképen való megjelenítése

Három éve is van, hogy nyáron túrázni voltunk, régi barátaimmal, mindannyian középkorú, korántsem acélosan edzett alakok. A második nap reggelén a siójuti szálláson való éjszakázás után vettem észre, hogy mindössze két kilométernyire vagyok az azévi 3000-ik kilométeremtől, nagyon büszkén soroltam hát be a Sió partján futó (egyébként példaszerűen kialakított)  bicikliúton a többiek mögé, hol az órát, hol az utat lesve, hogy le ne késsek a pillanatról. Megjegyzem, előző este a szállásfoglalás után már végigjártuk ezt az utat, egészen Siófokig, mivel elugrottunk fürdeni, meg élvezni a balatoni este hangulatát. Nem volt hát ismeretlen a terep, lazábban is vettem a figyelést...

Szóval kissé megoszlott a figyelmem,  mikor is ketten kétfelé váltottak előlem a libasorból, én meg mint a vakegér, egyenesen nekibicikliztem a közel s távol egyetlen középjelző oszlopnak, a kétsávos bicikliút közepén, úgy nagyjából hússzal.

Ne tudjátok meg, mekkorát estem! A cimborám utólag azt bánta a legjobban, hogy pont akkor nem filmezett - elmondása szerint áttigrisbukfenceztem a bicikli felett, mint  valami önjelölt Sandokan. Keményen megütött a kormányom a combomon (ami átpattant az oszlopon, a nyeregcső állítota meg a cájgot) és valamibe az oldalam is durván beütöttem, alig kaptam levegőt. Ahogy szedem össze magam, meg a lepattant alkatrészeket (haveri segítséggel), látom ám, a baloldali fékkar egy-az egyben letört, a bowdenek összekuszálódtak, de mintha nem lenne más baj (azt csak jóval utána vettem észre, hogy a nyeregcső gyors-zárjának karját az ütközés ráhajlította a csőre, némi oszlopkék festéket kenve fel a karra) - úgyhogy némi légzőgyakorlat után kikötve a használhatatlan első féket elindultunk Siófokra, szervízt keresni.

Ja. A 3000.-ik kilométer emlékére a törött fékkart rövid gyászbeszéd kíséretében elhelyeztük az oszlop tövében.

A történetnek itt persze nincs vége, találtunk ugyan nyitva szervízt, ahol viszont a flegma szerelő úr közölte, jövő keddre tudja vállalni a javítást. Kicsit elborult az agyam, és a szervízbe menet látott bicikliboltban vettem egy pár noname fékkart, néhány kötegelőt, és kb húsz perc alatt újra menetkész volt a cucc, olyan ezerötszáz forintból. Máig nem értem, miért nem látta át a tisztelt "kolléga" a problémát (mentünk volna tovább, ugye...), nem sajnáltam volna tőle ötezret ezért az alapjában semmi melóért, ami neki nyilván addig se tartott volna, mint nekem.

Nem jöttem haza, a sajgó bordám ellenére sem, továbbnyomtuk a túrát, és kedves barátaimtól a mutatvánnyal kiérdemeltem a "kaszkadőr" nevet. Nem tudom, a bordám tört-e, repedt-e, fájni fájt utána napokig, de legalább azt is megtanultam, nem célszerű az ilyen zúzódást richtofittal kezelni, mert ha ellazulnak a sajgó csont körül az izmok, csak annál jobban fáj.

Egyébként életem egyik legkedvesebb országúti túra-emléke ez a hat nap, Budapesttől Kaposvárig, a somogyi dombok, aztán Dunaújvároson és az Alföldön át vissza Pestre. A kilométerszámlálás-mániámra pedig kifejezetten jó hatással volt az eset...

CM

Esetleírás a múltból, az a bizonyos, tavaly augusztus 17-i. A mélypont. Előre leszögezem, én voltam a hibás.

Az Epreserdő-Ecseri sarkán történt - utálom azt a szakaszt, meg aznap reggel mintha minden ellenemre lett volna: késtem, siettem, nem volt nálam tatyó, a reggelire vett pogácsa a kormányhoz szorított zsacskóban lifegett, rossz éjszaka után, szétszórt figyelemmel hajtottam munkába befelé, amikor a kereszteződéshez érve lassítottam, jobbról tiszta, de balról egy nagydobozos teherautó cammogott szép lassan a kereszteződésbe, láttam, a villamos-sínen túl indexel egy tag az ecseriről, de áthaladó villamos miatt megáll - tehát megvártam míg elcsordogál előttem a teher, és odaléptem.

Ecseri-Epreserdő sarok nagyobb térképen való megjelenítése

Amit nem kellett volna. Amíg elszutymorgott előttem a lassú teher, a kereszteződésbe beért egy házaspár a fehér Octaviájukkal, Én a doboztól nem láttam őket, ők se engem, ahogy kiértem a takarásból, fékezés nélkül csaptak el teljesen oldalról - nem tudom milyen reflex segített, de felkaptam a pedálról a jobb lábam, nekicsapódtam a motorháztetőnek aztán már csak az rémlik, szedem össze magam a betonról. Az egyik kollégám látta, azt meséli, repültem szép nagyot, a bicikli után, miután a vezető blokkolt, kisebbet ugyan, mint a bicaj, de nem kicsit.

Magamnál voltam végig - felállítottam a gépet, látszólag egyben volt, akkor még nem tűnt fel, hogy az acélváz elment a tér tíz irányába, és a beleépített integrált Deore - álmaim hajtókara - se élte túl, egyfelől az autó hajlította meg, a másik oldalról a beton ütötte-csavarta. A vicces az, hogy bár szédelegtem, és fájt a kezem, a jobb kezemen a gyűrüsujj - amivel fékezni szoktam (eltört, ennyi volt az összes törés) - kicsit vérzett a fejem, ahol az összetört sisak felkarcolta, inkább látványos volt, mint jelentős (áldom a szerelmem, amiért rámkönyörögte a sisakot, ha nincs rajtam, valszeg betörik a fejem, a sisakon remekül lemodellezhető volt egyébként az eset, a jobb homlokrész morzsásra tört, s a tarkómnál a baloldal egyszerűen le). Az érkezők leültettek, hívtak mentőt, motoros érkezett először, bekötötte a beköthetőt, megjöttek a rendőrök, helyszineltek, aztán megjött a rohamkocsi és bevittek a Merényibe.

Az autós házaspár példaszerűen jófej volt végig, bekísértek, aggódtak, és mind a mai napig említést se tesznek az autóban esett kárról (behorpadt motorháztető, eltört ütközőidom, stb), örültek, hogy élek. Nagyon olcsón úsztam meg, még akkor is, ha beszámítom: a sokat ütött bal lábamba kaptam szövődménynek egy felületi vénás trombózist, azóta is trombiharisnyában tekerek.

Ez a kereszteződés, és benne a bicikliút nyomvonal-vezetése igazi tré hely! Azóta, ha lehet, kihagyom, ha nem, akkor inkább a tilosban, az autók mellett oldom meg - elég széles itt az Ecseri,  még a soktonnás teherautók is elférnek melletem sávváltás nélkül. Az is dühít, hogy a zebra mellet húzódó bicikliút-átkelőre kitettek egy macisajtot - egy csomó helyen a városban így oldják meg a tré helyeket, ahol akár figyelmetlenség, akár a bonyolult csomópont okán könnyen gázolhat az autós (mint a liget melleti átkelő a Stefánián, pl.) hogy teljesen logikátlanul a zebra mellett (ahol az átkelő gyalogosoknak ugye elsőbbsége van) futó cangaúton a bicajnak NINCS elsőbbsége!

Dühíthet vagy sem: hatvanezerre büntetett a rendőrség - teljesen jogosan (ez a jog logikája) - tehát nem elég, hogy törtem, kinyírtam a bicót, még fizethettem is...

Tanulság: éljen a belátás! Belátom: hibáztam. és csak akkor megyek át - akár lendületből - az ilyen helyeken, ha belátom az egész kereszteződést.

CM

Ilyen az, amikor egy amatőr próbálkozik....

CM

Hazafelé sikerült csevegnem egy mercis fuxos úrral, aki nehezményezte, hogy a Népliget Ecseri út felé eső végén található behajtónál nem jeleztem, merre akarok menni, és hogy miután rámdudált, intettem neki (jelzem, nem be-...). Csevelyünk korrekt és békés hangnemben zajlott. Mondom, gyúrok erre, persze nyilván más lehetett volna ama menyasszony fekvése, ha negyven kilóval könnyebb és húsz évvel fiatalabb vagyok...

Eszembe jut erről egy februárvégi eset, közvetlen az első olvadás után, mikoris reggel nyomtam az útvonalam a Szugló utcán, a Nagy Lajos Királyhoz érve szokás szerint - és immár teljesen szabályosan - előregurultam, majd miután átnyomtam a lámpát, és a szükebb szakaszon visszaelőztek, látom ám, hogy egy mazdás ifjú úr integet nekem, kommunikációs igényét tudtomra adva. Mellégurultam a sorban, amely feltorlódott a Rónánál. Az ablakon kitekintő úr indulattal telve kérdi: "Mondd már meg nekem, mi a fene jó abban, hogy előregurulsz?" (megjegyzem, értem az indulatot, hiszen ott valóban szűkebb az utca, nehezebb előzniük engem) Mondom: "Két oka van. Egyrészt aki mellettem kis ívben jobbra index nélkül kanyarodik, ne taposhasson el, másrészt aki szemből nagy ívben balra jönne, az lásson, ne takarjon el előle egy nagyobb autó." Az úr néhány pillanatig merengett, aztán annyit mondott: "Ja. Fogtam." Aztán megindult a sor, intettünk, szevasz.

Namost ebben az volt a szép, hogy az úr túl bírt látni a saját indulatán, és meghallotta az érvet. Gakorló útszéli dumáló révén állítom, ez igen ritka - ilyenkor jobbára a saját indulataival van elfoglalva a beszélgetőtárs. Ma ilyen mélységekig nem jutottunk, de legalább nem indulatos (főleg nem tettleges) volt az érintkezés. Ez is valami...

CM

A héten teljesen eseménytelen kerekezést követtem el, mosolygós autósokkal, előzékeny gyalogosokkal, a szokásos napmintnapi rutint, az egyre inkább biciklirevaló időben (ha nem számolom az időnként viharos ellenszelet). Tehát az emlékezésé lesz megint a terep: esetleírás következik. (Úgy vélem a legegyszerűbb, ha időrendben visszafelé emlékszem, remélem, még jó sokáig nem töri meg az időben visszasétálást valamilyen aktuális eset.)

Február végén, egy csütörtöki napon, alkonyat után kerekeztem haza a szokásos – nem a legrövidebb, de a legkényelmesebb – útvonalon, egy olyan napon, amikor az autók dugóból dugóba tömörültek, csupa ingerült, dobozba zárt sofőr. Az útmenti levegő csak úgy vibrált a türelmetlenségüktől. Van ilyen nap, frontátvonuláskor, vagy sok kisebb baleset esetén, útlezárás-építés, egyéb akadályoztatás esetén (BKV-sztrájk), vagy delegációk vonulásakor például; nem derült ki a számomra, aznap mi volt a kiváltó ok, annyira nem is lényeges.

A mogyoródi út menti bicikliúton haladtam kifelé, a Róna utca felé, több tré hellyel is büszkélkedik ez a szakasz. Az egyiknél, a Báróczi utcához érve látom, jobbról nagy ívben tiszta, szemből épp elfogy a kocsisor, a Bárócziból ugyan jön ki egy Punto, de fékez, megáll, a vonalnál (jelzem, hátra van festve ott is, ha az autós a vonalnál áll meg, szart se lát), lassításból kinyomom, hiszen mi más okból állna meg az autós ebben a közlekedési szituban, (simán mehetne), nyilván észrevett (alaposan ki vagyok világítva), betarja a szabályokat (nekem van elsőbbségem), elenged. Ahogy rányomok, ugyanakkor indul el a Punto is, nagy svunggal, csattanás.

Rakom odébb a gépet, nézem, első pillantásra megúszta. Baromira fáj a bal könyököm, a sárvédő fölött alaposan behorpasztottam vele a lemezt (ez a lekönyökölés óvta meg a bicajt, el tudott pattogni az első kerék, nem gyűrte maga alá az autó), a kezem rázogatva járok körbe. Rémült hölgy száll ki, nem szólok, járok körbe, higgadok – szegény csak kérdezget, „jól van? Nincs semmi baj? Mondjon már valamit…” -, amikor úgy érzem, már üvöltés nélkül vagyok képes kommunikálni, csak akkor szólalok meg. Szegény nő a vállamra omlik, megkönnyebbülten zokog, alig tudom megnyugtatni. Eldadogja: nem ismeri a környéket, nem tudta, hogy itt bicikliút van, bizonytalan a sötétben, pedig ő mindig betartja a szabályokat – a végén én kérek tőle elnézést, amiért ilyen helyzetbe hoztam, komolyan, majd fél órába telt megnyugtatni. Mutatom neki a horpadt lemezt, bocsi, mondom, legyint. Örül – úgymond – hogy nincs semmi bajom. Teljes békében válunk el, utoljára még azt tanácsolom neki, ha bizonytalan, nincs helyismerete, a legbunkóbb taxis-módra inkább állja el az utat, guruljon ki a sarokig (úgy nem gurul elé senki, és legalább lát is), és pillantson szét mindig minden irányba, mielőtt elindul.

Tanulság: sokadszorra tapasztalom, nem számíthatok a nekem járó elsőbbségre. Helyesebb kiindulás, ha úgy megyek neki egy-egy ilyen helynek, hogy nem kapom meg; ha mégis, az köszönnivaló ajándék. Nem sokon múlt, hogy ne egy kis izomfájdalom és egy laza centír legyen a találkánk ára – meg egy horpadás a kasztnin.

CM

Saját elmentett helyeim nagyobb térképen való megjelenítése

Mivel a hétvégét alaposan és másra használtam-tuk el, jó volt (akár az idő az idei első túrára, ami talán a jövő héten, vagy utána hiszen - mint írtam volt - másra használódott), páros élet öröme, szóval nem kény- vagy pótszer, csak más jó (a párom nem teker, ötévesen horrort élt meg, azóta nem...); úgy vélem, nem lehet baj abból ha néhány régi képet azért felteszek.

Jó tekerést a héten! CM