Tegnap, abban az áldott, bőrig áztató időben sikerült ismét eldobnom a gépet, ezúttal utánfutóstul - úgyhogy ma (lehet, hogy holnap is) pihenek. Én voltam a hibás, vagy balf*sz inkább: nem vettem elég nagy szöget a villamossínen átveretéshez a Népszínház utcán, azon a szakaszon, ahol megállót építettek a parkolósáv helyére. Azaz sikerült megmutatni, hogyan kell megállni húsz felett másfél méteren belül, avagy hogyan is száll le a kis ronda varacskos disznó.
Csontom nem tört, de bordám zúzódhatott - Timivel végignyomkodtattam az este, mert időnként úgy nehéz a levegővétel, meg a fekvésből fel, ahogy a bordatöréseimkor szokott; de nyomásra nem fájt sehol. A bal vállam, térdem, könyököm bucira dagadt. És fejjel is fékeztem, tehát sikerült megtörnöm a sisakom. Nem gondoltam volna, hogy az anyák napi HCC-s cikk sisakügyileg szerte-offolt kommentjeihez ilyen tempóban szállítom a magam érveit...
Persze az utifuti miatt sem sikerült elegánsan esni - kicsit tolt a drága a földön. Jó pár összetevő kellett azért a zakóhoz:az eső nyilván, hogy csússzon a sín vasa; a jól suhanó semperit, ami alig bordázott, ráadásul egy defekt után fordítva raktam fel, s ami rosszabb, lusta voltam újra lekapni, mi által inkább be vezette a mintázat a vizet semmint el; a hirtelenkedés, hogy elérjem a zöldet. Azon túl, hogy a canga kicsit összekuszálódott, a technikának nem lett nagyobb baja - a szimplafalú első keréknek se, ami azért kisebbfajta csoda.
Holnapután visszaülök. Addig meg bentről nézem a szobába vigyorgó napot...
(Elátkozott egy nap volt egyébként. Szarrá áztam: a Kőbányain, meg a Vak Bottyánon szivacsosra fröcsköltek a teherautók, úgyhogy csuromvizesen, cuppogó cipőben toltam egész nap. Volt egy bónusz utam a Jászberényi végére - mivel a "vállalkozást" nem sikerült növekedési pályára állítani keveslem, megörültem, amikor megkeresett egy kiadó, lennék-e a raktárosuk. A tulajdonos mindenbe belement volna - hogy miért, azt akkor értettem meg, amikor kimentem a raktárba. Minden kiadói raktár terében markáns és jól felismerhető állományt képeznek a túlságos példányszámban nyomott könyvek raklapjai. De hogy szinte az egész raktárat elfoglalják... Aztán csak kiszedtem a kollégából, hogy időnként gondok vannak a fizetések folyósításával. Úgyhogy ez bukó. Egész nap bénáztam a dobozzal, meg a támaszokkal. A zakó miatt az este se a tervek szerint alakult: a kerékpár-szépészeti segédtevékenység helyett a saját holmim babusgattam életre. Nem voltam szinkronban az életemmel. Basszus, még a kisboltban vett Negró is szerteszakadt a kezemben, a padlóra szórva a tartalmát - és az egész törzsközönség segített összeszedegetni, úgyhogy azt hiszem gazdagabb lettem egy becenévvel...)
Ps.: A beharangozókat inkább hagyom a francba, majd egy reggel csak eszembe jut és magamhoz veszem a fényképezőgépet (Pisti még mindig nem tolta fel a képeket a cuccról, pedig...), és lövök pár képet róla, hogy végre bemutathassam Füstöt, a váltós igavonót. Persze csak akkor, ha addig nem töröm össze...
Mint zsebben az apró, gyűlnek a sztorik; tavasz van, decsodás - hol élvezem, hol nem. Félek, belém penészedik a mesélni való, úgyhogy most felköhögök párat.
- Turista a Margit-hídon, kütyüvel a kézben elmerülten fotózza a Parlamentet - a bicikliúton állva. Kinyújtott keze miatt csak a járdán kerülhető, ahol hullámzik a nép, én vagyok a harmadik, aki elanyázik mellette, mivel a csengetésre nem reagál. Mellé érve látom, miért nem: zene van a fülébe dugva...
(A Margit-híd bicikliútjáról sokan leírták már mennyire tré - nekem ebből a "csomagból" a csúszásgátló burkolat a kedvencem: ne tudjátok meg mennyire visszafog, főleg rakott utánfutóval.)
- Tipikus vidéki pukkant Ikarusz az Andrássy úton - ilyennel jártunk fel kölyökkoromban iskolával operázni -, parkol rá a cangaútra, zökken a fémfélbigyókon át, pont az orrom előtt. Rendőrök balról, nézik bambán, kékbe forgatott rezigna, gurulnak tovább. A sofőr kicsit dühös integetésemre teljesen értetlenül néz... ezt ő így szokta.
- A Szugló utcán 8 méterrel a zebra után flangál át álmatagon Szöszi - nem szeretem a sztereotípiákat, de igenis vannak tipikus esetek! (Már éppen nem) prémium terepjárójához tartva fékezésre kényszerít a mellettem guruló autóssal együtt. Gurulok tovább, amikor is eddig soha nem hallott hangot hallok közeledni hátulról - aztán elhúz mellettem Szöszi, a jobb hátsója teljesen lapos, a kerék a felniig szétnyomódva gyötrődik, de a csaj csak nyomja neki, lendületesen kanyarodik nagy ívben, etc. Remélem, senkit nem ölt meg aznap...
- Egyirányú utcába fordulnék, de mint egy spanyolfal, fékez előttem egy kombi szemből, anyuka, három gyerek; a nő kihajol az ablakon: "nem látsz a szemedtől!" Mondom neki, mutatom: egyirányú utcába jött be szemből, mire kissé enyhébb hevülettel azt rebegi: "mindig erre megyek haza...", Mindig erre szoktam..."
- Tekerek a Dózsán, mikor is a lámpánál megszólít egy lány a biciklivel, ugyan már, nézzek rá a bal pedáljára, mert valahogy szokatlan. A bicikli vadonatúj, épp most hozta el egy boltból. Nézem, hát be van tekerve neki ferdén a pedál, de totál ferdén, úgy szétkúrva a menetet, hogy alig bírtam a szokványos módon belegyötörni. Nem írom le, melyik tökömarcú hálózatból származik a gépezet...
- Feléledtek a bogárkák, ez már csak így megy tavasszal - egy kellemesnek épp nem nevezhető határidős teperést színesített a János-kórháznál az a kósza darázs, amely a nyakamnak ütközve a póló nyakán behullva négyszer csípett mellkason, mire ki tudtam szabadítani. Tavasz van. Decsodás.
(A következő bejegyzésben végre bemutatom Füstöt, aki egy Diamond Back '92 tájáról, s aki a nyári nyúzógépem lesz az utánfutó előtt. Kobi már igazán megérdemel egy nagygenerált...)
Csináltam végre egy összefogottabb variációt az "üzleti vállalkozásom" netes felületeként. Ezt itt is megmutatom - ingyen marketing, naná... Katt a linkre:
Szerdán jövök a hóesésben a dobozzal a Mogyoródi elején, mellettem lépésben, negyvennel cammognak az autók, én hol a nyomban, hol mellette, kapucni a sisakon, hóember a biciklin, mikor is látom, egy csapat külföldi kinézetű turista (turista kinézetű külföldi) engem fényképez...
Csütörtökön, teli dobozzal érek a Népligetbe, ahol is aznap először kapok tiszta hátszelet, minden forgó, szél-limány nélkül - vagy háromszáz méteren tol alig csökkenő sebességgel a szél, teli arccal vigyorgok a fagyba az élvezettől, miközben folyamatosan az jár az eszemben: mekkorát fogok majd ugyanitt visszafelé szopni a tiszta szembe-szélben...
Életem legmorbidabb hete. Dobozzal hétfőn képtelenség. Megtoltak kicsit, javítani kellett, még jó, hogy az alapszerkezet, meg a doboz nem sérült. A budafokiig "hókotrás" (gyalog lejárt és/vagy keréknyomokkal szabdalt visszafagyott hó-jég) várt a cangaúton, meg a kis utcákban, a kedvenc útvonalaimon; maradt a forgalmasabb utak szűkült útszéle, a kijárt keréknyom, a forgalomlassítás és anyázás. A budafokira még csütörtökön is kész canga-nyúzás volt kijutni a Lágymányosi híd után. Egy romhalmazt vittem a héten többször is Pistihez, letekeredett hajtókarral, össze-meg szerterohadt csavarokkal, eltört csomagtartó-füllel, többszörös defektek javításának koszával a kezemen (mondtam már, mennyire utálok belsőt cserélni mínuszos lucsokban?). Az utolsó defekt pénteken tartalék belső nélkül ért, a hat-és feledik szállításkor - egy olyan nap után, amikor semmi nem úgy sikerült, ahogy előre kinézett.
Az alsó-közép kategória, amit a Kobira pakoltunk "úgyis tönkremegy, cseréljük ócsón" felkiáltással, na az nem bírja az igazi telet - egyáltalán nem. Lánc másfél havonta kuka, de már a harmadik csere dobatja a racsnit is. A hajtómű nem maradhat így, mert félő, hogy megint úgy összerohad, hogy csak melegítve lehet kibűvölni. Fékpofaszett a harmadik van benne, át is kellett bovdenezni, mert kiszőrösödött néhol. Lámpa és prizmák törnek-potyognak, elcsúszásonként legalább egy, de olyan is akad, ami pusztán lerázódott. A defektsorozat miatt felraktunk egy új külsőt hátra - orbitális anyázás árán, mert a nekem tetsző mintázatú külső és a felni a mérettűrés ellenkező végletében lakhat (hogy aztán miként szedem majd le javítani utcán, az rejtély...). Az utifutis kínzás minden kopó alkatrészen sokkal nagyobb amortizációt jelent, és ezen szemmel látható mértéket tessék érteni. Minden nap le kell mosni és újrakenni, mert nap közben áll a sóban; a nem kevés munkával lefényezett vázat egy helyen már sikerült leütni - nem normális, mit művelek a "szemem fényével".
Meg hogy magammal mit. Volt a héten nap, amikor hó ide, latyak oda bőven több, mint százat mentem, 45. évemhez közel, gerinctörés, arccsonttörés, félszeműség, trombózisharisnya, pár apróbb egyébség begyűjtése után, mint egy debil gladiátor, (mortiuri te salutant). Nem feltétlenül ezt a lovat akartam persze, de ez megint egy másik történet.
Mert szembe kellett néznem vele, hogy fantaszta vagyok. Lehet, hogy korai mérleget vonni, meg nem ilyenkor kell, amikor "folyamatos ellenszélben" kapaszkodik az ember, de annyi nyugodtan kijelenthető, hogy kudarcot vallottam. Az, hogy fantaszta vagyok, annyit tesz, hogy hiányzik a minimális képesség is a valóság felmérésére, és arra a kevésre se emlékszem jól, amit sikerül. Annyit tesz, hogy nagyon komoly fantázia-világok laknak a fejemben, de a valóság alapvető törvényszerűségeit sem voltam hajlandó ezekhez se megtanulni. Az álombirodalmak szabályait is én találom ki - akkor meg minek? Viszont így nem vagyok alkalmas arra, hogy vállalkozzak.
Attól félek, hogy a kiindulásom rossz...
shizoo
csak úgy: a pénteki 74km fél négyig, a defektig...
Elmebeteg önállósodási kísérletem további stációiról most nincs kedvem írni - fejlődik, mint a lucaszéke, szép apránként nőve nődögélve -, a futárszolgálatos kalandok meg annyi közöm sincs-infót tárnának fel, hogy azokat inkább hagyjuk. Van erre egy jó mondat: az a jó futár, aki annyira nem tűnik fel, hogy úgy tűnik, hogy ott sincs. Otthon a kedvestől kapok hideget is, meleget is (főz teát a termoszkulacsba:), foglaljuk össze így: még élek.
És a technika is, bár alaposan megnyögettem néhányszor. Szegény Kobold! Először is: ökör az, aki egysebivel vontat huzamosan, egy ilyen ökröt ismerek is, reggelente szemezünk a tükörben. Bármilyen "komolyabb" emelkedő inkvizíciós vallatással ér fel - alaposan megrakva egy Hunyadi utca, vagy a Bimbó út a Rózsadombon gyilkosság. Vannak kedvenc felüljáróim, mint a Kerepesi úton a Szuglói körvasútnál lévő. Szóval a "terep" engem kínoz, én meg a technikát: mivel durván és sokszor nyomatékolom, egy hónapig se bírta a lánc. Az egysebi csúszópapucsos rendszerben a tuti, a vontatás ejtőpapucsot szeretne - kétszer is "letekertem" már a kerékanyát, mindkét esetben rakottan.
Ha a cájgot túlrakom súllyal, akkor durván tol - szinte ívek vannak, amiken egy bizonyos sebesség fölött kanyarodni szeret. Dönteni igen érdekes vele, mert visszaálláskor rugózva csillapodik állóhelyzetig, ilyenkor nem kicsit csavargatja a vázat - ellenben ha hagyom úgymond felállni, akkor eszméletlen élmény. És a lendület-többletet - ha egyszer meglendítem - könnyű tartani, pörgetve lehet suhanni vele. Persze csak ha nincs szembeszél...
Az utánfutó is kapja a kisebb nagyobb traumákat - és kellett módosítani is rajta. A homlokcsövet meghajlítottam, amikor telirakva egy durvábbat padkáztam vele - kicsit túlsiettem a dolgot... - a szaki alaposan megerősítette, és belekerült ez az előfeszítő pálca, remélem, jó darabig kitart.
kapott a doboz egy csinos fenéklapot is, hogy ne kelljen göngyöleggel szórakozni, az összetekert polifoam a rétegek elválasztására szolgál:
És potyogtattam rá néhány lámpát, kicsit átabotában, ezen még kell agyalni
- mint ahogy folyamatosan zaklatom Pistit, hogy nekem az utánfutóhoz nem pótbelső kéne, hanem egy komplett pótkerék. Egy konzolon ellenne a doboz előtt, aztán ha kapok rakottan egy defektet a leghátsóba, hát csak cserélem és megyek tovább...
Szóval élek. Eddig punnya volt a tél. Jövő héten - úgy mondják - durvább lesz.
Három hete idétlen ötletekkel meg tervekkel van tele a fejem, most megpróbálom összefoglalni időrendben a legjobb pillanatokat, mivel most jutottam lélegzethez (ami jó is meg rossz is...). Legelőször is egy videó:
Itt épp a Wiszikli triciklijével szórakozom, egy rakat könyvvel a dobozában. Nagyjából másfél órás összeszoktatás után próbáltam ki ezt az eszközt teherrel is, érdekes volt.
Kicsit lomha, de elképesztő a teherbírása. A forgalomban jobbára elfér - bizonyos szokott útvonalaimat viszont kerülni kellene vele, telioszlopolt cangaúti szakaszokat pl. Azért szűkebb utcákban mozgó lassítóelemként bosszanthat bárki autóst - ehhez nem elég érett szerintem a mi kis együtt közlekedő közúti társadalmunk.A három sebességes váltó a síkra elég, rakottan kifejezetten kell, mert a dobozra szerelt kormányelemmel művészet kiállni - a legkisebb súlyáthelyezésre is szitálni kezd az eleje -, én nagyon szeretek kiállva, nagy nyomatékkal erősebb fokozaton lendület-gyűjteni, na, ezzel azt nemigen lehet.
Azt nehéz megszokni, hogy nem dönthetsz, azt könnyebb, hogy egyenesben - főleg megrakva - elképesztően stabil. Viszont a kanyaríve kis túlzással akkora, mint egy pótkocsis Ifáé - és hajlamos rosszul viselni - főleg üresen -, ha nagyobb sebességgel, hirtelen próbálsz vele kanyarodni. Az egy dolog, hogy el-elemelkedik a kereke, én a szűk kereszteződésekben sarokra parkoló autóknak sodródástól tartottam vele többször.
Végül épp emiatt döntöttem ellene, pedig tkp élveztem hajtani.
Szóval kissé már elegem van a munkahelyemből, ahol lassan nyolcadik éve húzom, fing pozícióban beteg pénzért - na, ezzel azt hiszem, vagyunk így páran. Így, a dolog logisztikájába belelátva (a raktárból ugye, mint biztos piti kikötőből a viharló tengerre) észrevettem, hogy ezen a kvázi bizalmi területen nemigen szállít senki biciklivel, a cégek nem hívnak futárt, amit nem értek, hiszen nem egy esetben három szatyornyi cuccal zúz a szállító a kocsival.
Oké, bizalmi terület, bizonylatokat kell ide-oda hurcolni, meg esetleges visszárut, óhatatlanul belelátsz a dologba - de eszembe jutott, hogy engem elég sokan ismernek, hátha akad olyan, aki szállíttatna velem, ha meg tudom oldani. Akadna. Lehet, hogy kevesen a főműsoridőhöz, de ez is kialakulhat később. Lehet hogy megőrültem, de ütötten-kopottan és öregen is inkább a magam örömére döglenék meg, mint egy veszteséges cég szépen gyarapodó vagyonú tulajdonosának zsebét tömve.
Körülnéztem kicsit, mivel a Kobi dobozánál azért egy fokkal nagyobb kapacitás kéne. Első ötlet: kulik, utánfutók.
Van itt ez, meg az, igazából a Zofor-féle tetszik ár-érték aránya miatt valamilyen (akár áruházi) vízhatlan dobozzal - jó lenne aluból, könnyebb lenne, de. Persze, jó lenne a Yak, ha lenne rá... Ezekben a harminc kilós súlyhatár a vicces, mivel azt alkalmanként túl kellene lépnem - azt néztem, mintha mindenhol e körül adnák meg a szállítható teher max. tömegét. Lehet, hogy nehezebben kezelhetővé válik a dolog efölött? Viszont a kétkerekű darabok a nagyobb terhelhetőség ellenére a nyeregcsöves rögzítés miatt nem túl szimpatikusak.
Álmodjunk tovább, királyfi! Mi lenne ha. Cargo-k.
Na, itt már a csomaghordásnak annyi varációja van, ahány helyre csak építeni lehet tartót, és mindezt két keréken. Persze igazán Long John-tól kezdődik a profizmus, és Bullit dobozzal az álom - a méretéhez képest könnyű, és jól terhelhető. Csak az ára...
Persze az igazán súlyos eszköz a három keréken szaladozó tehergép, a tricikli - na itt már akadnak 100 kg-ig terhelhető játékosok, csak nehezebben fér el, ugye, és szerintem evidens, hogy lassúbb is. És nem hiszem el, hogy adott esetben annyira baráti lehet elforgatni egy kanyar kedvéért a platót...
A Viszikli dolgai tetszenek, de ennyit akkor se lennék képes fizetni a gépért, ha valami csoda folytán rendes felmondással és végkielégítéssel rúgnának ki...
Elég csendes hetek ezek eseményileg, mondhatni, eszményiek. Bár az zavarhatna, hogy megtört a lendület: egy vasárnapi kötelezőt én hagytam ki, kettőt meg a skacok. Ezek az őrültek nélkülem "Nagyszénásoltak" egy igen beteget három hete; fenyegetőznek vele (főleg Pisti), hogy majd megkapom én is, ezt a mintegy 65 km színterepet szép nagy szintekkel - meglássuk. Aztán a két utóbbi hétvégét ők hagyták ki. Egy szolid Hármashatárhegyet vállaltam egyedül, azt is a reptér felől, hátulról, a panorámautat beleapplikálva - talán a legkönnyebb úton; múlt vasárnap pedig csak úgy tekergőztem itt a környéken egy szelíd negyvenet. Megint a mitikus múltat mesélem hát, csak úgy, ha már eszembe jutott.
Hátsó tengely
Kábé öt éve, egy kellemetlen, hódarás-szeles napon szaggattam hazafelé a Hungária mentin, még a régi, apró, de meghitt lakásba. Épp elértem a zöldet annál a borzasztóan idétlen lámpás kereszteződésnél, ahol a másik oldalra kerül a bicikliút, kicsit kíméletlenül nyomtam át Fülest a villamossíneken, mikor is csikorgó hangok kíséretében azt éreztem, mintha lelazult volna a hátsó kerék. Félreállok, nézem: úgy imbolyog a kerék, mintha nem lenne odarögzítve egyáltalán. Veszem elő a kulcsot - alig-lazítás után gyakorlatilag a kezemben maradt a tengely egyik fele. Eltört, középen. Pisti szerint részben én voltam az oka, tény, hogy a csúszópapucsos rendszerben hajlamos vagyok csontig húzni az anyákat, hogy ne mozdulhasson el a kerék, véletlenül se húzhassa el a láncoldalon a nyomaték. Mit volt mit tenni, toltam hazáig. Nem volt nagy kaland, és sokkal rosszabb helyen is megeshetett volna, mondjuk a forgalom kellős közepén - de kissé azért ingerülten vettem tudomásul, hogy egy edzett acélalkatrész csak így képes eltörni...
Hajtókar
Nos, ez kicsit jobban bosszantott. Négy éve, januárban, úgy mínusz 6-7 fok körül gurultam munkából a szokásos úton. Siettem, a legnagyobb fokozatokon toltam a gépet, várt otthon a kedves meg egy DVD, amit már nagyonnagyon...
Előtte tavasszal vettem ezt a hajtókart - noname shimano-másolat - a gépre, tehát alig 5-6000 km lakott benne. A Szépművészetin túl, a vasúti aluljáró után zöldre értem a Dózsa György út - Vágány utca sarokra, de mellettem ezerrel nyomta egy Transporter is, gondoltam, ő a nagyobb, hadd menjen. Szép nagyot fékezve engedtem el (visszaváltás nuku), aztán kiállva belenyomtam a pedálba - máig nem értem, hogy maradtam a biciklin, mert a bal hajtókarom letört. A tengely fölött úgy öt centivel eltört az öntvény. Szép, egyenletes törési felület, zárvány, öntési hiba sehol - egyszerűen megadta magát.
A szomszédomba akkor költözött egy szerelő (akkor még nem tudtam, hogy ő az egyik "guru"), ő mondta, hogy a hajtókar garanciás, csak sajnos az a bolt, ahol annak idején megvettem, addigra bezárt. Kicsit utánaolvasva a dolognak, arra a meglepő felfedezésre jutottam, hogy akár szerepet játszhatott az esetben az aznapi hideg - egyszerűen nem méretezik az átlag karokat ilyen hőmérsékleti viszonyokra, akár ettől is lehetett az alu kicsit ridegebb...
Tegnap láttam egy fixis úrfit tempós felgyorsulás után egylábazni a Rónán - nem akármilyen látvány volt, ahogy a jobb lábát felfeszíti a vázra, a ballal meg tempótart. Szívesen mentem volna vele a tempójában, de épp könyvszállító üzemmódban voltam Kobolddal (erre messze alkalmasabb a doboz, mint bármi más, könyv nem sérül, kényelmes helyen marad a súlypont, etc.), és a télre kitalált áttételben nincs ekkora tempótartalék.
Azért ezt kipóbálnám trombózis ide vagy oda, ezt az elképesztő, egylábas lazázást:)
Jó néhány hétig rendőrők őrizték a házunk, illetve valakit az egyik emeleten, gondolom, ezt hívják szigorított házi őrizetnek - azóta csökkent a szigor, de továbbra is meg-megjelennek a ház előtt. Mint ma reggel is. Épp akkor, amikor toltam ki a kapun a biciklit, végre a Fülest, nagy boldogan, hogy itthon van a nyári váltós monti, nőhet a tempó, stb.
A rend méla őre udvariasan, szabályszerűen ellenőrizte a járművet, és megállapította, hogy sem elöl, sem hátul nincs rajta prizma. Erre én megállapítottam, hogy a nevezett járművel még nem valósult meg a közlekedés. Ezt egy igazoltatás után méla őr el is hitte. Mire én azt mondtam, jó, azonnal jövök - felszaladtam a lakásba, és elővettem Koboldot, akin minden előírt jellemző ott fityeg a helyén. Mikor megjelentem vele, rendőr úr kedvesen ellenőrizte őtélibicikliségét, majd kedvesen elköszönve utamra engedett.
Szabály az szabály, és úgy fest, tényleg komolyan veszik. Így akármennyire is zavar, hogy az alapvetően túrára-terepre kitalált Fülesre is - a montira - muszáj további lelazulható elemeket pakolni, nyilván felteszem rá a prizmákat. Addig marad a kényelmes gurulgatás a téli áttétellel.
U.i.: Ja, és a kedvenc trékereszteződésemben, a Mogyoródin, ott a vasúti felüljárónál rendőriskolások tanulták a forgalomirányítást - minden tekintetben jól indult hát a nap.
Rugózik még a tél egy-két napig, aztán remélem, itt hagy végre bennünket. Összegzést talán már írhatnék róla, de szinte belefér egy mondatba: mentem, egyszer estem, Füles (a Kona) elég megviselten adta át a stafétabotot Koboldnak, aki jól vizsgázott az első ezer kilométerén (néhány jelentéktelen apróságot leszámítva); megkaptam Korcs 75 szíves közreműködésével, (akkor még nem tudtuk, de goldsprint-bajnok) Levi kezéből a strappot, azóta hatványozottan óvatosabb vagyok a forgalomban, ugyanis életemben először kísérletezem klipsz-jellegű termékkel (jelzem, bárkinek csak ajánlani tudom).
Végül jó hosszú mondat lett. Mint ahogy a tél is jó hosszú lett. Volt nagyon havas-nagyon hideg, dec. közepétől jan. közepéig; volt nyákos-undorító, meg csikorgóan hideg is verőfényes napsütéssel. A fényképezőgép viszont nem volt nálam, szinte soha, így csak elmesélni tudom, milyen gyönyörű volt egy tiszta, hómentes, fagyos éjszaka után az újpalotai kiserdő széle, mert a nap a nyárfák árnyékvonaláig fél óra alatt felszárította a fehéret a fagyott fűről, de a hosszan elnyúló egymástól viszonylag távol álló nyárfák árnyékában megmaradt a dér. Úgy nézett ki, mintha valaki ezüstfenyőket rajzolt volna a fűre.
Két nap volt nálam csak a gép, ezt a pár képet lőttem vele.
És akkor összegző helyett hadd morogjak kicsit. A Stadionok után következik ugye a Hungária mentén balra a Nemzetvédelmi Egyetem előtti hosszú kerítés. Fontos intézmény lakik a kerítés mögött, hazánk jövendő védelmezőinek bölcsője - a járdán viszont azt mutatták be, hogy nem szabad védekezni. Azaz, hogyan nem szabadna egyszer, az első nagyobb hóesés alkalmával homokkal elegy sót kiszórni (a homok nem olvad le fehér levet verve a gumiról, és mintha már tilos lenne sózni, nemde?), aztán úgy hagyni egész télen át, hogy az időnkénti melegedés, meg a maradék redvás homok rendezzen el mindent a takarítani rest gondnok helyett. Amely "elrendezés" egyébként így néz ki közvetlenül olvadás után:
Persze lehet mondani, a bicikliút a másik oldalon van, nem kötelező - bár jelzem, nem is tilos - ezen a járdán biciklizni. Csakhogy a másik oldal ennyire se lett kezelve a kritikus időszakban. Morgás bezárva.
Ha nem jön közbe semmi, legközelebb elmesélem életem legkorábbi több-kilométeres biciklitúráját. Szökés, hol a gyerek, rendőrség, izgalom. Jön! Jön!
Épp a napokban olvastam BringaBuzinál ezt a bejegyzést a télköszöntő elcsúszásáról. Erre nesze: nekem is sikerült köszönteni a telet egy szolid eséskeléssel, tegnap, hazafelé. Nem volt nagy kaland, és persze az én hibám: egy sónedves, kicsit jobban letakarított részről kanyarodtam elég éles ívben a kásásabb-úgyhagyottra a bicikliúton, el is dobta a tapadást az első kerekem nyomban - tényleg nem nagy ügy, semmi se sérült, semmi se tört, még fel is röhögtem, mekkora tulok vagyok.
Mellesleg utána inkább kimentem a forgalomba, az autók közé, végig a Mogyoródin, Rónán, Szuglón, etc. Mivel az utak a bicikliutakkal ellentétben körülbelül járhatóra le voltak takarítva. Kicsit morbid ez: pont amikor megnő a fékút, romlik a láthatóság, idegbajosabb az összes autós, akkor kényszerül le a biciklista az autók közé, mivel konkrétan járhatatlan részek váltják az alig-járhatót a bicikliutakon.
Meg lehetne kérni az autóstársadalmat, mint a legjobban érdek-érvényesítő közlekedő "csoportot", a saját érdekükben lobbizzanak ki nekünk néhány bicikliúti hókotrót :)
Fülgyulladás után, egy hét kényszerpihenő után enyhén szólva alig vártam, hogy újra hajtsak. A nap-mint-napi hiányzott, mint drogosnak az adag.
Arra viszont nem számítottam, mekkora sokk lesz a utolsó kánikulai napok "alig-ruházatú, de az is lekéredzkedik" ütött melege után a csütörtöki viharos szélben, meg a szombati szemetelő esőben tekerni. Nem az időjárás zavart, az még jól is esett. Hanem a megvastagodott védőréteg, a hosszúnadrág, vastagabb cipő, pulóver - teljesen szokatlan volt megint ennyi magamra szedett cuccban hajtani, és elsőre kifejezetten kényelmetlen.
Fene vigye el! Nem is túl rég írtam róla, hogy milyen élvezettel használom ezt a biciklisek által ügyesen "kijárt" gyalogos-átkelőhelyet a Szuglói körvasúton, a Nyírpalota úti felüljárótól látótávolságra. Így nézett ki:
elismerem, kicsit hirtelen kellett körülnézni felérkezéskor:
de nem volt megoldhatatlan feladat:
meg lehetett csinálni menetből. Hírelték, hogy gázolt itt vonat már biciklist, nem volt maradéktalanul biztonságos. Jelzem, nap-mint-nap átjárva itt sokkal több biciklissel találkozom az átjárónál, mint gyalogossal. Most megcsinálták, alapból és kizárólag a gyalogosok igényeinek megfelelően:
Tudom, tudom, veszélyes üzem a vasút, és nincs is jól alkalmazott módszer itthon bicikliút és vasút találkozására sem, nemhogy. Viszont ki lehetne találni. Lehetne pályázni rá, a legtöbb biciklis fejlesztésre könnyen nyerhető EU-s pénz, az az önkormányzatok teszetoszasága - kimondom: hozzá nem értése -, és a biciklis lobbi viszonylagos gyengesége, hogy annyi és olyan út épül, amennyi.
Még egyszer hangsúlyozom, itt inkább biciklisták járnak át, nem gyalogosok. Lehetne felhajtót csinálni, helyes kis lámpával - vonat azért itt nem jár túl gyakran... Ki lehetne építeni valami olyat is, ugyanennyiből, vagy alig többől, amihez nem kell mindenképpen leszállni és tolni. Mert akik erre jártak, azok közül sokan inkább végignyomják majd két busz közt a felüljárót, vagy az Erzsébet Királynén borzolják az autósok idegeit eztán. Az jobb?
Annyi szahar vonalvezetésű bicikliút van, elsőre mégis ezt a rövidke szakaszt jelölném meg, mint a kerékpározás kötetlen és elengedett élményének ellenségét (hiszen mi más értelme volna a kerékpárutaknak, minthogy kötetlen és elengedett élménnyé tegyék a kerékpározást...). A Mogyoródi úti kerékpárút elsőre egészen rendben van:
Aztán, ahogy haladunk befelé, akad egy-két furcsulat. Itt van mindjárt a hely, ahol az a kedves idősebb hölgy lökött fel (akkor épp hazafelé tekertem, tehát a képirány fordított):
erről az esetről már megemlékeztem itt, ahol a hely térképnézetben is megtekinthető.
Aki először jár erre, és esetleg némi tempót is megenged magának az kizárólag utólag konstatálhatja, hogy épp egy kihajtó mellett tépett el:
amely a másik oldalról így fest:
nem sok ügyet vetettem erre a helyre, mígnem egy reggel egy zöld postásfurgon dugta itt ki rám az orrát ellentmondást nem tűrő határozottsággal - szép nagy satuzásra véve rá ezzel. Ahogy azt a sofőr az esetet lezáró diskurzusunk alkalmával kifejtette: másképp nem lát ki, csak ha "kiorrol" a bicikliútra. A széttárt kezek párbeszédének helyszíne után pár lépés, és jön a cangaúti bónusz-tré:
a Mexikói - Mogyoródi kereszteződés. Itt kanyarodott rám index nélkül "kolléga", ugrasztott meg álló sort szembe-sávban előző taxis, igazi közlekedési "álom" ez a hely az autósoknak is, nemcsak kerékpárral.
A bemutatott szakasz alig több, mint ötszáz méteres, azért is vele kezdtem a sort (túl azon, hogy nap-mint-nap jártam rajta), mert ennyire kis távolságon ennyi "csemege" lelhető. Mostanában gyakran kihagyom, a Szugló utcán egyszerűen keresztezem a Róna utcát, és a kis, alig-forgalmú mellékutcákon fűzöm át a Mexikói útig, ahol az Egressyt aztán lámpás kereszteződésen keresztül veszem, úgy érve vissza a Mexikóin erre a helyre, egy jobbra kisívvel visszakanyarodva a szokott útvonalra.
Csütörtökön történt - csak amilyen bolond napjaim voltak, ma jegyzem le. Hazafelé jöttem, mikor is áttépve az Ecseri-kereszteződésen a síneken zökkenés közben horror hangot adott ki a bicikli. Viszont nem éreztem semmi szokatlant a gép mozgásában, tehát elgurultam a Népligetig, ahol aztán leszálltam, megtekinteni, mi a tosz van.
Semmi katasztrofális - csak megöregedett az oldaltáska, és bizonyos döntési fokon beleért a küllőkbe. Küllőt nem tört, a táska is csak enyhén kirojtosodott. Otthon aztán átpakoltam, hogy egyenletesebben oszoljon a súly, persze ez is csak ideig óráig megoldás, kell majd egy másik helyette, avagy kell bele varrni valamilyen merevítőt, majd kitalálom.
Nem is ez a lényeg. Amit megosztanék, az még ott, az állapotfelméréskor történt: egy kerékpárostársam azonnal megállt, hogy segíthet-e. Megköszöntem, épp ültem vissza, tekertünk pár métert együtt. Röviden elbeszélgettünk róla, neki miért fontos az efféle szolidaritás, arról, hogy állt már lepukkant géppel országút szélén, a közönyben, és megfogadta, ő soha nem megy el szó nélkül a szélre szorult probléma mellett. Hogy defekt esetén ragasztáspárti, míg én inkább tartalék belsőt viszek - téli tapasztalat okán, nem egy élmény mínuszban, sáros hólatyakban ragasztani. Aztán elváltunk, szevasz.
Jól esett! Örülök, hogy nem kellett igénybe vennem a felajánlott segítséget, de annak még inkább, hogy felajánlották. Bár minél többen követnék a példát!
Szeretem megtalálni a legforgalomtalanabb útvonalakat. Azokat a kis utcákat, ahol a kutya se jár, legfeljebb az a pár ott-lakó. Néha még apróbb kerülőket is hajlandó vagyok tenni azért, hogy ne kelljen - akár szabályosan - a négy sáv szélén ölnöm az autósok idegeit (és a saját idegeim) a puszta jelenlétemmel. Aztán van, hogy erre nincs idő, hogy a legrövidebb útra küldöm. Például az Üllőin. Vagy Újpalotán a Nyírpalota úti vasúti felüljárón, két 173-as közé szorulva.
Holott például ott van az Elnök utca, meg a kis nyóckerbeli utcák, ahol némi kutakodás után kevés helyismerettel is legalább annyira lehet "menni". Vagy az ominózus szuglói vasúti felüljáróra felvezető forgalmas öngyepa helyett ott a Deés utca teljes nyugalma, s a vasúton egy gyalogos átkelőhely a Külső Thököly útra. Öt perccel később érek haza, na bumm.
Igaza van a CM szervezőinek, meg a Városi Biciklizés Barátainak, akik szerint muszáj hajtani például a körutakon, mivel a folyamatos biciklis jelenlét kényszerítheti csak a közlekedőket, s nem utolsó sorban a városvezetést a közlekedés e formájának komolyan vételére. Az is világos, hogy akinek a munkája a nap-mint-napi hajtás, az a lehető legrövidebb útvonalat használja, a "főütőereket". Amiket egyébként mindenki más is, amelyek egyébként ettől zsúfoltak, fokozottan balesetveszélyesek, dugókkal, torlódásokkal, ingerült és türelmetlen autósokkal.
No. Ezekhez van egyre kevesebb kedvem, főleg ha az első párhuzamos mellékutca egyébként tök üres.
Mindez csütörtökön jutott eszembe, amikor is egy kedves barátom rendhagyó születésnapi partijára - késve indultam, naná - a legtermészetesebb megközelítésnek az Üllői-Múzeum krt.-Bajcsy hármas bizonyult az Ecseri útról. Érdekes állatfaj az ember...
Rohadék két májusi héten vagyunk túl - panaszkodnám, de belém szorul a panasz. Hiszen önként és dalolva másztam minden reggel fel a canga nyergébe, hogy munkába tekerjek vele, senki nem kényszerített úgy,ahogy országszerte a megbolondult vizek azokat a szerencsétlen honfitársainkat, akik "kötésig a vízben" próbálták menteni a menthetőt.
Úgyhogy semmi okom a panaszra, akkor sem, ha ez az idő tovább eszi a télen egyébként is épp eléggé szétkopott hajtást, ha komplett ruhatárral kellett is nekivágni szinte minden napnak, annyira tudhatatlan volt, mi a franc jön a reggeli 9 fokra délután, szóval ezek csak gyermeteg jajongások ahhoz, amikor valaki egy élet minden munkáját látja elúszni az árral.
Egy hír okán éreztem mégis úgy, hogy meg kell írjam ezt a bejegyzést. Annyi szíven ütő hír között szinte jelentéktelen: a megáradt Sió alámosta a mellette futó, gátra épített bicikliutat, amely több helyen beszakadt. Erről a bicikliútról egy bejegyzésben már megemlékeztem. Kár érte.
Minden tisztelet azoké, akik segítettek a bajba jutottaknak!
Esetleírás a múltból, az a bizonyos, tavaly augusztus 17-i. A mélypont. Előre leszögezem, én voltam a hibás.
Az Epreserdő-Ecseri sarkán történt - utálom azt a szakaszt, meg aznap reggel mintha minden ellenemre lett volna: késtem, siettem, nem volt nálam tatyó, a reggelire vett pogácsa a kormányhoz szorított zsacskóban lifegett, rossz éjszaka után, szétszórt figyelemmel hajtottam munkába befelé, amikor a kereszteződéshez érve lassítottam, jobbról tiszta, de balról egy nagydobozos teherautó cammogott szép lassan a kereszteződésbe, láttam, a villamos-sínen túl indexel egy tag az ecseriről, de áthaladó villamos miatt megáll - tehát megvártam míg elcsordogál előttem a teher, és odaléptem.
Amit nem kellett volna. Amíg elszutymorgott előttem a lassú teher, a kereszteződésbe beért egy házaspár a fehér Octaviájukkal, Én a doboztól nem láttam őket, ők se engem, ahogy kiértem a takarásból, fékezés nélkül csaptak el teljesen oldalról - nem tudom milyen reflex segített, de felkaptam a pedálról a jobb lábam, nekicsapódtam a motorháztetőnek aztán már csak az rémlik, szedem össze magam a betonról. Az egyik kollégám látta, azt meséli, repültem szép nagyot, a bicikli után, miután a vezető blokkolt, kisebbet ugyan, mint a bicaj, de nem kicsit.
Magamnál voltam végig - felállítottam a gépet, látszólag egyben volt, akkor még nem tűnt fel, hogy az acélváz elment a tér tíz irányába, és a beleépített integrált Deore - álmaim hajtókara - se élte túl, egyfelől az autó hajlította meg, a másik oldalról a beton ütötte-csavarta. A vicces az, hogy bár szédelegtem, és fájt a kezem, a jobb kezemen a gyűrüsujj - amivel fékezni szoktam (eltört, ennyi volt az összes törés) - kicsit vérzett a fejem, ahol az összetört sisak felkarcolta, inkább látványos volt, mint jelentős (áldom a szerelmem, amiért rámkönyörögte a sisakot, ha nincs rajtam, valszeg betörik a fejem, a sisakon remekül lemodellezhető volt egyébként az eset, a jobb homlokrész morzsásra tört, s a tarkómnál a baloldal egyszerűen le). Az érkezők leültettek, hívtak mentőt, motoros érkezett először, bekötötte a beköthetőt, megjöttek a rendőrök, helyszineltek, aztán megjött a rohamkocsi és bevittek a Merényibe.
Az autós házaspár példaszerűen jófej volt végig, bekísértek, aggódtak, és mind a mai napig említést se tesznek az autóban esett kárról (behorpadt motorháztető, eltört ütközőidom, stb), örültek, hogy élek. Nagyon olcsón úsztam meg, még akkor is, ha beszámítom: a sokat ütött bal lábamba kaptam szövődménynek egy felületi vénás trombózist, azóta is trombiharisnyában tekerek.
Ez a kereszteződés, és benne a bicikliút nyomvonal-vezetése igazi tré hely! Azóta, ha lehet, kihagyom, ha nem, akkor inkább a tilosban, az autók mellett oldom meg - elég széles itt az Ecseri, még a soktonnás teherautók is elférnek melletem sávváltás nélkül. Az is dühít, hogy a zebra mellet húzódó bicikliút-átkelőre kitettek egy macisajtot - egy csomó helyen a városban így oldják meg a tré helyeket, ahol akár figyelmetlenség, akár a bonyolult csomópont okán könnyen gázolhat az autós (mint a liget melleti átkelő a Stefánián, pl.) hogy teljesen logikátlanul a zebra mellett (ahol az átkelő gyalogosoknak ugye elsőbbsége van) futó cangaúton a bicajnak NINCS elsőbbsége!
Dühíthet vagy sem: hatvanezerre büntetett a rendőrség - teljesen jogosan (ez a jog logikája) - tehát nem elég, hogy törtem, kinyírtam a bicót, még fizethettem is...
Tanulság: éljen a belátás! Belátom: hibáztam. és csak akkor megyek át - akár lendületből - az ilyen helyeken, ha belátom az egész kereszteződést.
Hazafelé sikerült csevegnem egy mercis fuxos úrral, aki nehezményezte, hogy a Népliget Ecseri út felé eső végén található behajtónál nem jeleztem, merre akarok menni, és hogy miután rámdudált, intettem neki (jelzem, nem be-...). Csevelyünk korrekt és békés hangnemben zajlott. Mondom, gyúrok erre, persze nyilván más lehetett volna ama menyasszony fekvése, ha negyven kilóval könnyebb és húsz évvel fiatalabb vagyok...
Eszembe jut erről egy februárvégi eset, közvetlen az első olvadás után, mikoris reggel nyomtam az útvonalam a Szugló utcán, a Nagy Lajos Királyhoz érve szokás szerint - és immár teljesen szabályosan - előregurultam, majd miután átnyomtam a lámpát, és a szükebb szakaszon visszaelőztek, látom ám, hogy egy mazdás ifjú úr integet nekem, kommunikációs igényét tudtomra adva. Mellégurultam a sorban, amely feltorlódott a Rónánál. Az ablakon kitekintő úr indulattal telve kérdi: "Mondd már meg nekem, mi a fene jó abban, hogy előregurulsz?" (megjegyzem, értem az indulatot, hiszen ott valóban szűkebb az utca, nehezebb előzniük engem) Mondom: "Két oka van. Egyrészt aki mellettem kis ívben jobbra index nélkül kanyarodik, ne taposhasson el, másrészt aki szemből nagy ívben balra jönne, az lásson, ne takarjon el előle egy nagyobb autó." Az úr néhány pillanatig merengett, aztán annyit mondott: "Ja. Fogtam." Aztán megindult a sor, intettünk, szevasz.
Namost ebben az volt a szép, hogy az úr túl bírt látni a saját indulatán, és meghallotta az érvet. Gakorló útszéli dumáló révén állítom, ez igen ritka - ilyenkor jobbára a saját indulataival van elfoglalva a beszélgetőtárs. Ma ilyen mélységekig nem jutottunk, de legalább nem indulatos (főleg nem tettleges) volt az érintkezés. Ez is valami...
Tegnap reggel nemcsak én keltem esőre (eső-kelő), jó volt látni, hány őrültspanyol ült fel mégis a gépekre, oszt hajrá. Azt viszont kevésbé jó volt látni, hogy az autósok megint fütyültek az időjárási körülmény-változásra, nem mondhatnám, hogy csökkent volna a tempó. Úgyhogy két helyen is - a Rákos patak mentén, meg a Hungária melletti cangaútszakaszon - kaptam tempózó nyavalyástól tócsábólfröcskölést, sárvíz-zuhanyt arcba. Az esővel semmi bajom, de ezt szívesen kihagynám.
Gyakorlom a kedvességet autósokkal, próbálom uralni a démont, de ilyenkor úgy utánamennék, hogy a letekert ablakon beborítsak egy vödörrel a fröcskölhető szutykos léből, főleg mivel a legtöbb fröcsis még csak nem is rosszindulatú, pusztán nemtörődöm; bevallom kéjes élvezetet okoz az arról való fantáziálás, hogy loccsanna a dzsoggingon az esőlé...
Ehelyett idézzük Arany Jánost, az Epilogus idevágó sorait:
"Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam s bevert sárral: Nem pöröltem, -- Félreálltam, letöröltem."
Az én jó Pisti barátom mintegy atyailag figyelmeztetett, hogy annyi esés-kelés után legyek kicsit óvatosabb. Mégiscsak az autó a nagyobb, tempófék, engedjem el, aszongyahogy közlekedj okosan, szolidan. Mondom: jó.
Ma este, mintegy munkát levezetendő, eljött elém az Ecseri útra. Úgy alakult, hogy a Gyáli úti vasúti aluljáró felé vettük az irányt, onnan má ne menjünk a Népligetnek, keresztül a dzsuván, menjünk körbe, Budán át. Tekerünk a bicikliúton a Könyves Kálmán mentén, majdnem ott vagyunk, ahol át kell menni, amikoris Pisti felrikkant: „ezt a zöldet érjük el!”. Aztán nyomja. Ő sárgult, nekem már a végén a piros köszönt. Aztán, már Budán ugyanez a Szabadság-hídnál. Az Árpád hídig csak úgy ficánkolt előttem.
Átérünk vissza Pestre, Átfűzzük magunkat a Vácin a Rákos-patak mellé, elérünk a vasúti felüljáróig (közbevetőleg: nem furcsa, hogy ami valaha akkora vívmány volt, becsben tartva, rendezve, minden vasúti környék; az most gusztustalan seb a táj arcán, gennyes kelés, amerre csak elhalad?) ahol toligálás közben megkérdem tőle: „Te Pisti, nem arról volt szó, hogy óvatosan?” Jogos, mondja, oké, nyomjuk okosba.
A Rákos-patak mentén elérünk az Erzsébet-királynéig, ahol hopp, szűk forgalmi luk, egymás mellett egy szó nélkül átnyomjuk. Ez az, amikor simán átférsz, de azért oda kell lépni. Pisti felrikkant: „Oké ez! Így kell!” Mit mondjak erre – ugyanazt csináltam….
