Olykor firkálgatok ezt meg azt - az egyik ilyen agymenésből lett a Kobi felső csövére ráfestett minta is. Hasonló játszódás eredményét mutatnám most meg; régebben kezdtem el és még most is alakul - bár számomra ezek csak akkor "készülnek el", ha már felkerül a vázra a maszkolószalag...
Szóval ez itt Főnix. Jó lenne megcsinálni, csak kéne neki egy megfelelő donor. És mivel ennyi munkát az ember csak hóbortból vállal be - ha nem magának... -, kéne valaki, aki ilyet szeretne. Rajtam kívül...
A "cimborális segédtevékenység", az előtakarítás-bontás persze továbbra is az életem része - ha kevesebb alkalommal (mondjuk kisebb hatékonysággal) csinálom is, mint egykor. Szórakoztat és pihentet - azaz valószínűleg mazochista vagyok:)
Kicsit fejlesztettük a helyet, több lépcsőben, hosszan ezt nem ragoznám, meséljenek a képek:
Az első néhány képen látható Univega egyébként azóta elkészült, és így néz ki:
Az utolsó bejegyzés óta persze annyi canga készült el - s most csak azokra gondolok, amelyek futólag érintkeztek a brigéciolos rongyommal -, hogy felsorolni se tudnám kifelejtések nélkül. Van néhány kedvencem, azokat azért idesorakoztatom, de ez most tényleg egy meglehetősen szubjektív válogatás lesz 2011 csemegéiből.
Itt van például az Eska (Unicykl). Sokat nem lehet tudni róla, NDK márka, de a gyanúm szerint csak egy NDK-ban forgalmazott Favorit-klón - az összes megoldása oda hajaz, és az összes alkatrésze az örökbecsű szocietalon műhelyéből került ki. Szerintem finom gépezet lett.
Lehet, hogy a kisebbséghez tartozom, de én szerelmes vagyok ebbe a kompromisszummentes női versenyvázba, Kettler Alusportrad, sajnos Pisti kénytelen volt ezt is színre fújni, az eredeti fényezése menthetetlen volt - de szerintem igen csábító kis dög lett belőle...
Ez is egy kiskedvenc. Mondjuk a Bianchitól nem ez a vázforma az álmom, hanem a másik, de ezt is nagy kedvvel tutujgattam - az egykori nyálcsorgatás engem is kötelez. A Nisi felnik pedig külön élvezetet adtak, én kifejezetten szeretem a felniket újrahúzni - az a titkos álmom, hogy valaki majd egyszer azt kérdi Pistitől: "...és mondd, honnan szerezted ezeket a vadonatúj, de korhű Nisiket?"
Még egy érdekesség történt velünk, Pisti egy igazi "szaki" hagyatékából megörökölt néhány szerszámot, készletet, anyagot - a legelbájolóbb része ennek a hagyatéknak a bácsi klasszikus kerékpáros lemezkulcs-gyűjteménye, amit néhány saját fejlesztésű spéci kulccsal is kiegészített (alighanem néhány szerszámkulcs benne maradt - bocsesz, én amatőr vagyok...)
A kedvencem a saját készítésű kónuszkulcs, meg a jobb szélen a kiköszörült széles profilú "csavarhúzó", a hátsó lámpákon gyakran használt kis átmérőjű, de igen szélesen hornyolt csavarok kivételéhez...
Nemcsak azért, mert ide mást ígértem, meg nemcsak azért mert inkább oda illik, de szöszködtem a Retrobringára egy bejegyzést hobbimról, a segédmunkáról,
Annyi bicikliről nem készült sz*rbólkivakarástörténet, hogy ihaj. Sajnos leginkább a túlélés lebegett a szemem előtt az utóbbi hónapokban, a blogra szánt időt fekajálta a drága élet, többek közt pont a segédmunka, ugye.
Elkészült jó néhány gyerekbicikli, meg pár izgalmas női, ha valakit érdekel, pillantson fel a Retrobringára, vagy ide, ahol egy ideje szintén ott figyel az utóbbi idők egyik legbájosabb darabja, a Csepel Szilaj például. No, ilyen darabokról sem készült bejegyzés, amiben nem írtam le, hogy bizony ez szinte gyűjtői minőség volt, egyből a falra akár; nem írtam le, hogy pár év és hivatalosan is veterán lehetne, mivel az utolsó külsőig eredeti (na, egész pontosan majdnem eredeti, ottapontot kap, aki kitalálja, mi a kakukktojás:); Egy nagyon kedves nemvadállat úriember alatt gurul és remélem, vigyáznak majd egymásra.
A szerelem - hát' persze, kedves Freud úr - folyvást a női kerékpárok elegánsabbja iránt dobog e szívben! Arról sem írtam, hogy gazdára lelt a jobbik Waffenradunk, az, amelyikről inkább mégse gyaktuk le a gyári fényezést. Arra ott a roncsabb, azzal lehet majd játszani, elvinni csajosba etc. Ezt ha nem is restaurált új-állapotra de egy vállalható szintig sikerült fel-felületkezelni, és szerelni is hagyta magát - hozzá tartozik, hogy a több mint negyven éves kontrás rendszer jár, mint az óra, ez a masszív lánc meg nem kopott csak úgy hipphopp negyven év alatt használhatatlanra.
Azt sem írtam le, hogy azért akadt vele munka, főleg a hátsó kereke volt elég elhanyagolt állapotban. Az a gyanúm támadt, hogy a két kerék tán nem ugyanaz az évjárat, mivel a hátsóagy ausztriai Steyr, az első meg egy márkanév nélküli nyugatnémet, a küllők állapota-felületkezelése is sejtetett kb. 10 év korkülönbséget. Aztán az is feltűnt, hogy az első villán szem figyel a dobfékhez... A szakirodalomból (net:) sikerült nagyjából igazolni a gyanút, ez a kerékpár évtizedekig volt csaknem ugyanúgy gyártásban, olyan használati érték-növelő frissítésekkel például, mint egy használható első fékrendszer a klasszikus guminyúzó helyett. Tehát akármilyen okból is ért meg cserére az első traktus, hála a gyártásban tartásnak, márkaalkatrészekkel oldhatták meg a cserét.
És én ezekről egy kumma szót se írtam a blogra...
X-cuse, a zúzógép
Azért két darabról most már muszáj lelkendeznem. Ez a 24-es MTB elsőre is nagyon tetszett, már akkor, amikor begurult a műhelybe. Egyszerűen beteg ez a vázforma, de mégis van benne valami eszelős dög.
Van rajta egy Shimano MJ II. szett, és bár látszott rajta (főleg a soron), hogy terepen zúztak vele, az nem, hogy el van törve a villa a nyaknál. Kényszer szülte tuningként került tehát a legvégén a teleszkóp rá, viszont mire idáig eljutottunk, beleszerettünk Pistivel, és úgy döntöttünk, ez a darab megérdemli. Takarítani viszont így, hogy kormány hiányában nem tudtam fejre állítani, nem volt egy leányálom - de nézzétek meg, hát nem megérte?
Puch Clubman Sport 12 - a sárga csajos
Ezt a darabot csaknem elvitték lábon, hozzányúlás nélkül, csak azon múlt, hogy alacsony volt a hölgynek, aki kiszemelte. Kár lett volna érte! Annak ellenére, hogy a lánckör nem akármennyi munkát adott, érdemes volt vele foglalkozni, mivel így, a tisztítás-szerelés után tényleg olyan, mintha új lenne.
És kihagytuk volna ezt a Sachs Huret Commander + agyváltó kombinációt, ami önmagában megérne egy misét - ha majd Pistinek lesz hozzá érkezése, talán ír róla valamit, nekem ez a feladat túl szakmai. Érdekes megoldás, szintén hátrarakott első váltóként funkcionálhat az agyi. Nyilván megvan az oka, miért nem ment tovább ebbe az irányba az ipar, bár ez a példány simán hagyta magát váltani úgy, hogy jó pár évig csak a pókok nyúltak hozzá...
Szóval így (meg máshogy is) telt az elmúlt két-és-fél hónap. Nem ígérek semmit, ha rajtam múlik, úgyis elmesélek minden lényegtelen részletet - ha lesz rá időm.
Kissé elmaradoztam. Egyrészt jó sokat foglalatoskodtunk két keréken kívül eső dolgokkal, például megcsináltuk a helyet, ahol alkalmilag garázdálkodom. Másrészt a kicsi életem úgy teli lett pakkantva mindenféle dologgal, hogy örültem neki, ha olvashattam másokét, nemhogy írjak blogot. Pedig elkészült megint néhány darab, és bónuszképp egy olyat is megmutatok, amiben nem vettem részt, de bárcsak.
Jöjjenek tehát a képek, némi szöveges aláfestéssel:)
Dino Delloni
Vicces kis monti, a "nagyon nem szeretnénk vele foglalkozni" állapotából jutott el a "beleszerettem vazze" végletéig.
Azt hiszem, ha nincs rajta a 400 LX szett, nem nyúlunk hozzá, hanem megy a levesbe. Pedig egy kellőképpen könnyű, de erős gépezet lett belőle, néhány vadiúj alkatrésszel.
KTM Life Country
A név kötelez, könnyű és erős trekking, gyönyörű vonalú első villával, Shimano 100 GS szettel, Exage agyakkal. Nem kicsit elhanyagolt állapotában is látszott, remek gép lehet belőle, íme:
ezekért szeretem ezt a barátilag végzett melót - nem ez a gép az eddigi leglátványosabb munkánk; de az egyik, amivel azért elgurulnék, kíváncsiságból egy hosszabb túrára, milyen érzés.
Taifun Cosmos A 20
És íme, megint egy - kötelező jelleggel meglepetést okozó - Taifun. Pisti figyelmeztetett, ne használjam ezekre az "áruházi" jelzőt, az a Tesco-s "színvonal" jelzője, ezek pedig az egyik sportszer-hálózatnak voltak saját márkái. Mindig kicsit lekezelően fogok hozzá, aztán kellemesen csalódok: egyrészt gyönyörű lett, lakik benne előcsalogatható stílus, másrészt hosszú időn át megbízhatóan működött, s most újra hajtható, strapabíró darab lett. Így nézett ki előtte:
és így a hozzányúlás után:
Nekem tetszik. És ez a kantifék egyébként meglepően jól fog.
Végezetül egy kerékpár, ahol nem volt szükség a belenyúlkálásomra, habár nem kevés beállítani és töprengeni valót adott Pistinek - a gép, ami nyugatabbra sokkal nagyobb divat volt már tíz éve is, mint itthon, a
Centurion Discovery
Amikor Pisti szóba hozta, meglehetősen kíváncsi lettem rá, én ilyesmit képzeltem el "téli tanknak": soksebességes agyváltós, elöl-hátul agyfékes trekking, csak a láncot kell még becsomagolni, oszt' hajrá latyak! Pisti tapasztalata szerint működő rendszerek ezek is, amik Dániában, meg Hollandiában sokkal népszerűbbek mint a lánckeréksoros váltás.
Hogy az agyváltó-agyfék nehéz? Lehet, de télen amúgy sem izgatna: van ugye a "ne izzadj meg" program, meg egyébként is csúszik, tehát puhul a tempó is. Aztán lehet, hogy nyárra is maradna a madár... (csak csábulgatok itt, azért nem pontosan ezt képzelem én télre, se nyárra, és meg vagyok elégedve a saját szamarammal:)
Van ez-meg-az megint, mert persze heti két-három délutánom továbbra is a felújítandó "egynyomtávú kétkerekes közlekedési eszközök" tartós bűvöletében - és a tisztítóanyagok vegyszerszagában - telik. Az alábbi, szolid kis darabot egy srácnak pattintottuk össze, ő választotta ki a felújítandók közül, és az igényei szerint lett összerakva. Szeretem a montit, ha nem is divatos manapság - lehet zúzni vele ezerféle körülményben, ott és akkor is, ahol egy országúti, vagy egy ma divatos könnyű trekking már köszöni szépen. (Ezúton üdvözlöm azt a karcsú fehér meridás fiatalembert, aki képtelen volt elviselni, hogy megelőztem montival, és szakadtig kűzdött, hogy visszavegye a "helyezést" - én csak a magam tempóját szerettem volna menni, az az ő baja, ha presztízskérdést csinál ebből -, kicsit olyan lehet ez, mint a mezesek-pólósok különbségtétel a maratonokon:)
Szeretem a montit, no. Meg aztán a "team world cup" feliratos, egykori exluzívok kézbevétele akkor is élmény, ha azóta már más nótát hegedül a kerékpáripar. Ahogy Pisti mondaná: ők erre csorgatták a nyálukat anno.
A másik eszköz megint egy Taifun, mintha törvényszerű lenne, hogy minden felújítandó-adagba bekerüljön legalább egy ebből az egykori áruházi "márkából". Hozzá kell tenni: edig mindegyik hálás alapanyag volt, ezek még azért nem akkora szakadékkal választódtak el a jól kitalált-tervezett-megépített (kevésbé kompromisszumos) márkáktól, mint manapság. Ezzel a madárral sem volt sok gond, ha leszámítom a félszalmakazalnyi olajdzsuvás füvet, ami kijött a hajtásából - és szerintem csinos gépezet lett így a végére:
Az ötös a vereség száma misztikailag; félig bejött. Mert ami ezt a Green's Manufactory Oxford nevű kerékpárt illeti, ez a darab az eddigi legkudarcosabb "tisztítási feladatom".
Egyrészt hiába fújtam telibe csavarlazítóval a "kinn állt az esőben az utóbbi évtizedben" jellegű összes lerohadmány csavart - jelzem, megavult rozsdamentes csavarokról van szó, tehát nem is a megszokott "ez vót itthon" minőségű szutyokról - a csomagtartó levétele közben a bal hátsóvillába tekert avulat egyszerűen beletört, a másik oldali tesóját pedig a végén fogóval gyilkoltam ki - de ott legalább a vázba vágott menet megúszta. A sárvédő levétele hasonló toldimiklósbikaszelidítő pankrátormeccs árán sikerült, folyamatosan növelt erőkarokkal és imákkal, hogy éljék túl a menetek a "meneteket".
Másrészt a hajtásnak az összes rendelkezésre álló méreggel nekimentem, alig használhatva az acélsörtés drótkefét, mert egyrészt a hajtókarjai aluból, a lánckerekek jórészt feketére oxált acélból készültek - végül maradt a jól bevált brigéciolos fogkefés akció, a láncra is... Ahogy tisztult a cucc, úgy formálódott bennem a gyanú, hogy ez az egész makacsul olajszutykos szerkezet (pl. a sorból úgy kellett kivésni a dzsuvát) kukára érett, úgy ahogy van; amit aztán Pisti konstatált végén: az utolsó két évet lehetetlenül megnyúlt lánccal, suriken-szerűre kopott sorral és elsőlánckerékkel hajthatta végig a drága előző tulaj. A legvégén mindent cserélni kellett rajta, tehát teljesen hiába dolgoztam vele órákig.
A végeredmény ennek ellenére egy egészen kézreálló darab lett, minden esély megvan rá, hogy a "rossz természetét" a kosszal, meg a cserélt alkatrészekkel együtt a műhelyben hagyta.
Persze az igazi vigaszt a következő "madár", az Atomic Lady jelentette. Megint egy kézügyre eső gép, amin alig volt kevesebb munka - elég elhanyagolt állapotban "esett be a műhelyajtón":
viszont - nem tudom másképp mondani - "kézre állt" a szereléshez és a tisztításhoz is, élvezet volt vele foglalkozni. Ebből a gyakorlatilag névtelen kis darabból megint egy igen kívánatos csajos bicikli lett, remélem sok örömét leli benne az, aki hajtani fogja.
Kicsit régen írtam, felgyűltek tehát a "produktumok", olyan is akad közöttük, aki azóta gazdára lelt, mint látható, a cimbora szépen halad. Nem időrendben, hanem mintegy fontossági sorrendben íme a gépek:
Olympic 24-es
Jópofa cucc, kicsit profil-tisztította Pisti, afféle zúzós kölyökbicikli lett belőle, az eredeti csomagtartós, sárvédős jellegtelenség helyett:
Az "eredeti állapotában", durván szólva lerohadtában egyszerűen ocsmány hátsó agy nem kevés meló árán így fest:
Taifun Cosmos 300LX
Vicces, hogy ezt a gépet női trekking irányba csaltuk el, de nekem is van olyan nádszálkarcsú vagány nőismerősöm, aki alá ilyesmi való, országútra-városba:
igazán kellemes arányai vannak leszállás-felszállásilag, nem mellesleg álommunka volt hozzányúlni, a korábbi tulajdonosa megbecsülhette (habár a hajtóművön itt is látszott az a hibás gyakorlat, hogy csak kenik, de sose tisztítják). A 300LX szett a maga idején színvonalat képviselt, szerintem most is többet ér, mint egy mai alja-Shimano.
Dinotti Comfort
Na, ezért már odavoltam, még ha sok munkát is adott. Pisti csinált már egy hasonló karakterű Dinottit régebben, akkor azt is nagyon szerettem nézegetni, valahogy úgy vagyok ezekkel, mint nemrég a Bottecchiával voltam: ezek már "valamik", és nem a nevük miatt, hanem talán azért mert a név mögött tartalom is van. Ennek a gépnek úgy változott a karaktere a hozzányúlásunk által, hogy lényegileg az maradt, amit annak idején kitaláltak a gyárban:
Sokan keresik ezt az egyenes hátú ülés-pozíciót, amit a magas stucni lehetővé tesz. Nekem igazából nem jön be - de ha ez kell, ha így lesz divattá a hölgyek közt a biciklizés, amolyan "yuppie feeling tuning" gyanánt, hát hajrá!
KTM California
Nos, én ezekért a darabokért tudok megőrülni - holott nem hajtanék ilyet. De ez a látvány... Nem is fecsegek róla, beszéljenek a képek:
Megint kontárkodtam egy-két jobb gazdát érdemlő darabon. Amint azt Timi (Holdam és Napom) megjegyezte, miután meglátogatott egy este (nem mellesleg meglesendő, áll-e amit állítok, nem lépek-e pl. félre:), látván milyen lelkesen dörzsizem az acélfelnit: ennyi erővel a rozsdamentes sütőlap letakarításában is hasonló alaposságot kellene produkálnom, avagy elvárható lenne tőlem az iránt is némi lelkesedés - ez is fém, az is fém, mi a különbség...
Akármennyire is szeretem a konyhánk beépített gépeit, egy rozsdamentes Fagor ezzel a látvánnyal nem versenyezhet. Viszont igazán gyönyörű vetélytársa akadt a múlt héten ennek a gépnek, egy Bottecchia Verde Natura "személyében".
Ezt tényleg igazi élvezet volt piszkálni, bár a Centano klasszikusabb vázformája nekem jobban tetszik, a Bottecchia messze magasabb nívójú gép, a made in Italy váztól kezdve a felnin át az utolsó bowdenig.
A következő gépet nem piszkáltam, Viktor kollégám hívta fel rá a figyelmet. Ő igazi országútis, aki miközben egy Merida Scultura Evo-ról álmodik, azért szívesen birtokba vette volna ezt a Kettlert, a gyönyörű Shimano 600-as szettjével (Pisti szerint a Shimano-t tekintve az időszak második legjobb cuccával) együtt.
Az alábbi két darabba is belekontárkodtam, mielőtt szakértő kezek vették volna kezelésbe őket. A Weltkrone-on akadt feladat bőven, a szakszerűtlen tárolás látszott a gépen a leginkább (némi ütődés-kopódás mellett), de lenyűgöző, hogy egy alapos takarítás után hogyan tud kinézni például egy ilyen acél hajtómű! És hogy valójában mennyire időtálló, örök darab a mai túlkönnyített-vékonyított egy szezon alatt rommá kopódó hiperöcsikéihez képest.
A másik, a Hanseatic Super Alu Jet maga volt a csoda. Egyrészt elég összerakottan állt a hozzápiszka előtt is, és apró részleteiben is igényes darab révén jó érzés volt lemezteleníteni, áttakarítani.
Van egy nívója ezeknek a húsz-harminc éves gépeknek. Tömeggyártás termékei, de a tervezés, a gyártás közbeni, részletekre ügyelő gondosság következtében mégis van valamiféle "kézműves" hatásuk, a márkátlanoknak ugyanúgy, ahogy egy korabeli világmárkának. Apró dolgokról van szó, mint pl. ez itt, ahogy kinéz:
Tudom, hogy megvan az oka, miért a mai irányba ment el a gyártás, meg persze a haszna is. Azon azért elmerengek, a ma gyártott, sztenderd cuccokkal szerelt sorozattermékek közül akad-e akár egy is, amit harminc év múlva érdemes lesz úgymond "értékmenteni"
Úgy alakult, hogy némi szívós nyakára járás, rábeszélés után Pisti barátom mégiscsak alkalmasnak talált arra, hogy a magam teljesen amatőr szintjén belekontárkodjak a szenvedélyébe. Azaz legalább előkészíthessem, letakaríthassam azokat a gépeket, amiket újjáépítés céljából szerez.
Ez jobbára a menthetetlen lebűvölését, rozsdátlanítást, alapos átmosást-törlést jelent, csupa olyasmit, amihez nem kell igazi szakértelem. Nem tudnám "kitalálni" a biciklit, belelátni azt a kinézetet, ami kívánatossá teszi, sem eldönteni, milyen alkatrészek és azoknak milyen beállításai szükségesek az üzembiztos és főképp a használója számára biztonságos működéshez. Hogy mást ne mondjak, életemben nem szedtem szét még agyváltót, és például a Torpedó mint kifejezés nekem eddig azt a gyilkos "fémhalat" jelentette csak, annyi háború vízi hajógyilkosát.
De magával ragadó érzés így is, hogy valami "produktum" kerül ki a kezeim közül - munkám, a könyvraktári tevés-vevés végeláthatatlan nap-mint-napi rutinja után főleg. Valami, amit aztán használni fognak, ami alkalmas lesz a használatra - kicsi részben azért, mert hozzápiszkáltam...
