A bullitt álom marad, naná - nincs rá 1872 euróm, meg úgy 60 a dobozra. A bringakonyhás extra-hosszú darabot Pisti megfuttatta a ligetben (amilyen szerencséje volt, pont összefutott vele, ismerte a skacot, aki vitte, és...), azt mondja, szinte biciklizhetetlen - fos az iránytartása, nyeszeg-nyöszög; maga az alapszerkezet, az a furán erősített városi váz gyenge nagyon az elé hegesztett súlynak, a fékei nem elég erősek a darabhoz... nos, hiszek neki, mivel sokkal több tapasztalata van ebben, mint nekem.

Viszont szerettem volna mégis valamilyen bullitthoz fogható teherbírású dolgot - mivel terjedelmes és nehéz cuccokat kellene mozgatnom, ha az elképzelés bejön. Amolyan sufni-bullittot, na. Utánfutók közül az egykerekes variációkat böngészve végül a Pedálos kínálatában akadtam egy extrém-nagy utánfutóra, amit aztán ki is próbáltam Csillaghegyen üresen - és döbbentem rá, hogy némi tempólefojtással, de gyakorlatilag teljesen szabad-élményt ad, azaz a "vele vagy nélküle" közt nincs számottevő különbség.

Kicsit feszített volt az ütem-terv - hétfőn este próbáltam ki az utifutit, kedden doboz után néztem a neten, miközben szerdán már adódott egy lehetőség, némi szívességi próbaszállításra. Tehát kedd este el kellett volna hoznom egy működő darabot - ha másképp nem, a "szabvány" méretűek közül egyet bérbe, kis műanyag dobozzal -, de beleszerettem egy fémdobozba, ami zárható, bizalmat keltő a kinézete, és még méretben is passzolt az extrém-nagy cucchoz. Mint kiderült, túlságosan is: ezt fejet vakarva konstatáltam, amikor megvettem és elhoztam kedd este magát az utánfutót, és rámértem még egyszer.

Sebaj - előre. Szerdán reggel kirongyoltam Budaörs túlsó végére utánfutóstul - hogy mekkora szopatás az az Egérút-menti egyszer csak elfogyó cangaút! Viszonylag könnyen átkeveredtem a Reptéri út felé, onnan meg azon a bájos, autópálya fölé épített körforgalmon át végül is kb. a legrövidebb úton toltam ki - ahol kiderült, hogy a doboz passzentosan, de befér, meg is vettem. A következő képeket ott lőttem egy frissen EU-szabvány játszótér mellett

mielőtt elindultam volna vissza, Pestre, azon melegében szállítani vele. Aztán csütörtökön fel is fúrtuk a dobozt, lekerültek róla az ideiglenesség-jelleget adó gumipókok - azóta szokom az élményt. Folyt. köv.

shizoo

Nehéz rangsorolni a mainapság elkövetett bicikliút-kijelölési "merényletek" tréségét, Budaörs, ugye, meg Korcs úr is megemlékezett egy érdekes "festési megoldásról" anno, de szerintem továbbra is minimum dobogós helyezést érdemel az örökranglistán a Rákos Patak menti, egyébként kellemetes bicikliút Tatai út-M3 közti szakasza. Már az egy élmény, ahogyan elkezdődik:

mert ha valaki minden helyismeret nélkül teker bele ebbe a kellemesen lerohadt-elhagyott, kiábrándító, jellegzetesen vasútkörnyéki ipari térbe, az minden bizonnyal azt hiszi majd, eltévedt. Az élmény fokozására a környezet sikeresen tesz kísérletet, ahogyan tovább hajt az optimizmus a patak mentén:

a megközelítésre ez a gyönyörűen korlátolt vasuti aluljáró-rom helyezi fel a koronát, van egy kis "kiittbelépsz" jellege, főleg sötétben és elengedett kutyákkal. Merthogy a balra található elhagyott honvédségi telepen van néhány kóbor s a jobbra lelhető vasasnál néhány háziasított eb.

Itt inkább nem fordítottam a látványra a gépet, mivel a vasas birodalom ura meglehetős gyanakvással szemlélte a fotótevékenységet - meg úgy általában engem is Mintha legalábbis mindjárt felpókoznék egy karosszériát, vagy egy hajóoncsot "okosba" a Fülesre, avagy civil ruhás rendőr volnék a kék-fehér biciklivel - pedig azért annyira nem ritka itt a kerékpáros, amíg ott molyoltam a géppel, mindkét irányba többen tekertek-lépcsőztek mellettem el. Abba az irányba, ott, a parkírozó vasak mellett, mert ott vár a trészakasz igazi csemegéje: a híd.

Amely hídon ez a v-be hajlított vasdarab hivatott tudatni az erre gurulóval, ez a meglehetősen lerohadt vasúti gyalogjáró a kerékpárút szerves része. Külön tanulmányt érdemelne a vasbetonból kifittyenő elrozsdállt vasak mellett az igényesen feldróthálózott kerítés-korlát. De menjünk inkább fel!

Az elhagyott állomásépület be nem jelentett hajléktalanszállóként üzemel, tehát az át-a-síneken felüljárót elkerülő gesztusa is járhat néhány helytelenítő pillantással, a lakók részéről (hogy milyen mélyen bennünk lakik az "énváramérzet", még azokban is, akik nem laknak sehol - pontosabban ebben a vasútmenti pukkant "seholban" lakók...).

Az állomás egykori lejárata környékét szolidan színesíti ez a marhavagoncsontváz - fokozatosan jutott ebbe a félig elfogyasztott állapotba, szép lassan eltüzelik szerintem, mindig egy kicsivel kevesebb van meg belőle, ahányszor csak arra járok. És ím, túránk véget is ér a lejárattal:

Érdemes visszanézni erre a gyönyörűen filigrán mérnöki csodára, hogy min is jöttünk át. Előbb-utóbb életveszélyesnek nyilvánítják majd, odatosznak a sínek mellé mindkét oldalra egy-egy "forgalmi akadályt", hogy saját felelősségedre és immár szabályosan szambázz át a síneken. Igen meglepődnék, ha egyéb történne a vasúti múlt eme relikviájával.

Alig köpésre ettől a multunkbautazástól az M3 felett ott feszít a fiatalabb kistesó - a maga biztonságot sugárzó idomaival:

Mellesleg a Rákos patak menti bicikliút teljesen rendben van (ha leszámítom azt, hogy több nagyforgalmú utat is zebra és/vagy lámpa nélkül keresztez, és hogy a kutyafuttatóban néha a kutyusok a cangaúton suhanó kerékpárost használják kerítésmellettlihegveugatok jellegű edzésekre:)

CM

Rugózik még a tél egy-két napig, aztán remélem, itt hagy végre bennünket. Összegzést talán már írhatnék róla, de szinte belefér egy mondatba: mentem, egyszer estem, Füles (a Kona) elég megviselten adta át a stafétabotot Koboldnak, aki jól vizsgázott az első ezer kilométerén (néhány jelentéktelen apróságot leszámítva); megkaptam Korcs 75 szíves közreműködésével, (akkor még nem tudtuk, de goldsprint-bajnok) Levi kezéből a strappot, azóta hatványozottan óvatosabb vagyok a forgalomban, ugyanis életemben először kísérletezem klipsz-jellegű termékkel (jelzem, bárkinek csak ajánlani tudom).

Végül jó hosszú mondat lett. Mint ahogy a tél is jó hosszú lett. Volt nagyon havas-nagyon hideg, dec. közepétől jan. közepéig; volt nyákos-undorító, meg csikorgóan hideg is verőfényes napsütéssel. A fényképezőgép viszont nem volt nálam, szinte soha, így csak elmesélni tudom, milyen gyönyörű volt egy tiszta, hómentes, fagyos éjszaka után az újpalotai kiserdő széle, mert a nap a nyárfák árnyékvonaláig fél óra alatt felszárította a fehéret a fagyott fűről, de a hosszan elnyúló egymástól viszonylag távol álló nyárfák árnyékában megmaradt a dér. Úgy nézett ki, mintha valaki ezüstfenyőket rajzolt volna a fűre.

Két nap volt nálam csak a gép, ezt a pár képet lőttem vele.

És akkor összegző helyett hadd morogjak kicsit. A Stadionok után következik ugye a Hungária mentén balra a Nemzetvédelmi Egyetem előtti hosszú kerítés. Fontos intézmény lakik a kerítés mögött, hazánk jövendő védelmezőinek bölcsője - a járdán viszont azt mutatták be, hogy nem szabad védekezni. Azaz, hogyan nem szabadna egyszer, az első nagyobb hóesés alkalmával homokkal elegy sót kiszórni  (a homok nem olvad le fehér levet verve a gumiról, és mintha már tilos lenne sózni, nemde?), aztán úgy hagyni egész télen át, hogy az időnkénti melegedés, meg a maradék redvás homok rendezzen el mindent a takarítani rest gondnok helyett. Amely "elrendezés" egyébként így néz ki közvetlenül olvadás után:

Persze lehet mondani, a bicikliút a másik oldalon van, nem kötelező - bár jelzem, nem is tilos - ezen a járdán biciklizni. Csakhogy a másik oldal ennyire se lett kezelve a kritikus időszakban. Morgás bezárva.

Ha nem jön közbe semmi, legközelebb elmesélem életem legkorábbi több-kilométeres biciklitúráját. Szökés, hol a gyerek, rendőrség, izgalom. Jön! Jön!

CM

Fene vigye el! Nem is túl rég írtam róla, hogy milyen élvezettel használom ezt a biciklisek által ügyesen "kijárt" gyalogos-átkelőhelyet a Szuglói körvasúton, a Nyírpalota úti felüljárótól látótávolságra. Így nézett ki:

elismerem, kicsit hirtelen kellett körülnézni felérkezéskor:

de nem volt megoldhatatlan feladat:

meg lehetett csinálni menetből. Hírelték, hogy gázolt itt vonat már biciklist, nem volt maradéktalanul biztonságos. Jelzem, nap-mint-nap átjárva itt sokkal több biciklissel találkozom az átjárónál, mint gyalogossal. Most megcsinálták, alapból és kizárólag a gyalogosok igényeinek megfelelően:

Tudom, tudom, veszélyes üzem a vasút, és nincs is jól alkalmazott módszer itthon bicikliút és vasút találkozására sem, nemhogy. Viszont ki lehetne találni. Lehetne pályázni rá, a legtöbb biciklis fejlesztésre könnyen nyerhető EU-s pénz, az az önkormányzatok teszetoszasága - kimondom: hozzá nem értése -, és a biciklis lobbi viszonylagos gyengesége, hogy annyi és olyan út épül, amennyi.

Még egyszer hangsúlyozom, itt inkább biciklisták járnak át, nem gyalogosok. Lehetne felhajtót csinálni, helyes kis lámpával - vonat azért itt nem jár túl gyakran... Ki lehetne építeni valami olyat is, ugyanennyiből, vagy alig többől, amihez nem kell mindenképpen leszállni és tolni. Mert akik erre jártak, azok közül sokan inkább végignyomják majd két busz közt a felüljárót, vagy az Erzsébet Királynén borzolják az autósok idegeit eztán. Az jobb?

CM

A héten teljesen eseménytelen kerekezést követtem el, mosolygós autósokkal, előzékeny gyalogosokkal, a szokásos napmintnapi rutint, az egyre inkább biciklirevaló időben (ha nem számolom az időnként viharos ellenszelet). Tehát az emlékezésé lesz megint a terep: esetleírás következik. (Úgy vélem a legegyszerűbb, ha időrendben visszafelé emlékszem, remélem, még jó sokáig nem töri meg az időben visszasétálást valamilyen aktuális eset.)

Február végén, egy csütörtöki napon, alkonyat után kerekeztem haza a szokásos – nem a legrövidebb, de a legkényelmesebb – útvonalon, egy olyan napon, amikor az autók dugóból dugóba tömörültek, csupa ingerült, dobozba zárt sofőr. Az útmenti levegő csak úgy vibrált a türelmetlenségüktől. Van ilyen nap, frontátvonuláskor, vagy sok kisebb baleset esetén, útlezárás-építés, egyéb akadályoztatás esetén (BKV-sztrájk), vagy delegációk vonulásakor például; nem derült ki a számomra, aznap mi volt a kiváltó ok, annyira nem is lényeges.

A mogyoródi út menti bicikliúton haladtam kifelé, a Róna utca felé, több tré hellyel is büszkélkedik ez a szakasz. Az egyiknél, a Báróczi utcához érve látom, jobbról nagy ívben tiszta, szemből épp elfogy a kocsisor, a Bárócziból ugyan jön ki egy Punto, de fékez, megáll, a vonalnál (jelzem, hátra van festve ott is, ha az autós a vonalnál áll meg, szart se lát), lassításból kinyomom, hiszen mi más okból állna meg az autós ebben a közlekedési szituban, (simán mehetne), nyilván észrevett (alaposan ki vagyok világítva), betarja a szabályokat (nekem van elsőbbségem), elenged. Ahogy rányomok, ugyanakkor indul el a Punto is, nagy svunggal, csattanás.

Rakom odébb a gépet, nézem, első pillantásra megúszta. Baromira fáj a bal könyököm, a sárvédő fölött alaposan behorpasztottam vele a lemezt (ez a lekönyökölés óvta meg a bicajt, el tudott pattogni az első kerék, nem gyűrte maga alá az autó), a kezem rázogatva járok körbe. Rémült hölgy száll ki, nem szólok, járok körbe, higgadok – szegény csak kérdezget, „jól van? Nincs semmi baj? Mondjon már valamit…” -, amikor úgy érzem, már üvöltés nélkül vagyok képes kommunikálni, csak akkor szólalok meg. Szegény nő a vállamra omlik, megkönnyebbülten zokog, alig tudom megnyugtatni. Eldadogja: nem ismeri a környéket, nem tudta, hogy itt bicikliút van, bizonytalan a sötétben, pedig ő mindig betartja a szabályokat – a végén én kérek tőle elnézést, amiért ilyen helyzetbe hoztam, komolyan, majd fél órába telt megnyugtatni. Mutatom neki a horpadt lemezt, bocsi, mondom, legyint. Örül – úgymond – hogy nincs semmi bajom. Teljes békében válunk el, utoljára még azt tanácsolom neki, ha bizonytalan, nincs helyismerete, a legbunkóbb taxis-módra inkább állja el az utat, guruljon ki a sarokig (úgy nem gurul elé senki, és legalább lát is), és pillantson szét mindig minden irányba, mielőtt elindul.

Tanulság: sokadszorra tapasztalom, nem számíthatok a nekem járó elsőbbségre. Helyesebb kiindulás, ha úgy megyek neki egy-egy ilyen helynek, hogy nem kapom meg; ha mégis, az köszönnivaló ajándék. Nem sokon múlt, hogy ne egy kis izomfájdalom és egy laza centír legyen a találkánk ára – meg egy horpadás a kasztnin.

CM

Saját elmentett helyeim nagyobb térképen való megjelenítése