Ez is másfél hetes sztori, de ez mostanában így megy...

Szóval elmentünk a szokásos vasárnapi tekerésre, a triumvirátus, be az erdőbe, ahol - be kell látnom - én vagyok a Lepidius, a leggyengébb láncszem, hát ez van, szeretni nem kell, de legalább bevárnak. Miután összekaparom magam, mint azután a naposabb folt után, ahol a meredek lefelé árnyékban sárnedves szakasza után egyszer csak kicsúsztam a porszárazon - no de kezdjük az elején.

Pisti nagyon szívesen mutogatná a kedvenc útjait nekünk, csak ahol régen járt, ott eltéved. Ami önmagában nem baj, mert fantasztikus helyekre keveredünk ki ilyenkor, és itt, a Pilis dimb-dombjain egyébként is nagy művészet lenne elveszésig eltévedni:

Szóval némi ürömi és pilisborosjenői kevergés után csak felkeverdetünk a Kevély oldalára, a terv az volt, hogy majd Visegrádról - a Palotajátékokról - hozok Timinek engesztelő képeslapot (amiért idén kihagytuk ezt a sajátrítus-szintű programot), de azért a "messzi cél" elérése helyett most is sokkal fontosabb volt az oda vezető út "élvezete".

Megint ostoba voltam, a tizedikei ütött meleghez nem öltöztem elég lazán, izzadtam is felfelé, mint egy sósvíz-termelő hőerőmű, és felfeléből volt bőven itt, mert Csobánka előtt persze rossz felé fordultunk be, és visszamásztunk a Mackó-barlangig, a Kevély-nyergen. Ezt a helyet anno Kevély körüli kevergéseim alkalmával alaposan megismertem, még "pontőr" is voltam itt az Annamariék szervezte teljesítménytúrán - egészen kulturált esőbeállót építettek azóta ide, meg kiépítették a kilátót - remek hely, igazi pihenő, és rám is fért addigra, mert az előző szakaszokon kétszer is eldobtam a biciklit.

Ez a porszárazra való döntve érkezés az én saram - de egyébként sem mennek jól a lefelék terepen. Nem igazán terep-mintázatú a gummám, kicsit sok volt a hegyre a keménysége, pedig engedtem is belőle - jobban elő kell készíteni a gépet, ha erdőbe megyünk. Az "egyszeműség" se előny lefelé, egy régi történet okán a bal szemem csak afféle dísz az arcomon, és a döntött szög, meg a nagyobb sebesség nehezebbé teszi a tereptárgyak mérete alapján belőhető "távolságmérést" - rendszerint későn reagálok hát, mint másodszor, amikor az a kereket megvezető vályú jött túl hirtelen. Mondjuk az már a lőtér mellett lefelé jövet...

Mert aztán csak kibukkantunk Csobánka egyik zsákutcájának a végén, a Kevélyről lekeveredve, ahol is egy nagyon kedves bácsitól vizet, érett szilvát, barackot és útbaigazítást is kaptunk. Rá is találtunk az annyira vágyott útra, át a temető mellett, fel a Hosszú hegy gerincére, végig a zöld jelzésen.

Hogy aztán ott arra is rájöjjek, fölfelé is kevés vagyok úgy erőben, mint technikában, na, az kijózanító pofonnal ért fel. Sokkal többet kell tenni-rakni az első kereket, ha mászunk, főleg ha köveken. Márpedig egy gerincen vezetett ösvényen kőből-kavicsból akad bőven. Volt, hogy leszálltam és toltam - ezt még gyakorolni kell, mert a gyenge technika pazaroltatja az amúgy is fonnyadó erőt...

Amikor kiértünk a betonra, jeleztem a skacoknak, hogy számomra Visegrád túl messze van aznapra, elfogytam, no. Voltak olyan kedvesek, hogy zokszó nélkül vették tudomásul. Úgyhogy szépen visszatekertünk Pomáz felé, azon a hosszú lefelén. 72 km. lett háztól házig, abból úgy harmincöt a terep, fogalmam sincs, mennyi szinttel. Otthon aztán, amint Timi meglátta a "bibis" könyököm, összehorzsolt térdem, megkaptam megint, hogy olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt óvodás:)

Shizoo

A térképek a map.hu-ról valók.

Végre kiszabadultunk a városból - és végre szakítottam időt, hogy regéljek róla, nos ez volt a nehezebb ügy. Túl sok mindent csinálok, de ez nem panasz, mert a kötelező táncokon kívül - értsd: munkahely - mindegyiket maradék nélkül élvezem. Fotó nuku, Juhi nem küldte át a mobillal fotózott izéket, én meg meguntam várni rá - a guglitérkép meg minden változtatás után egyre idegesítőbb, tehát illusztrációk nélkül szövegelek az alábbiakban.

I. Hasítunk a síkon

Négy héttel ezelőtt nyitottunk egy Budapest-Göd-Verőce oda-visszával. Pistiék Gödön hédereztek, tehát nyitásképp kicammogtunk Juhival Gödig, ahol is csatlakoztak hozzánk. Vácig Mari is jött, Lőrinccel a gyerekülésben - hallatlanul vicces volt a kiskrapek, mert az első szakaszon hatalmas kíváncsisággal nézelődött, aztán egy pillanat alatt bealudt - a parkerdős szakasz végén Mari vissza is indult vele Gödre, nem mellesleg nekünk főzöcskézni:)

Igazából nem volt célpontunk, csak mentünk előre a Vác utáni bicikliúton, amely egész kellemes, bár van néhány indokolatlan, hirtelen kanyar - lassító - benne, meg néhány vicces dobhíd különböző kifolyók felett. Rengetegen voltak! Tényleg öröm volt látni, hányan választották az "aktív pihenés ezen formáját", bár az kiderült, a bicikliút áteresztőképességét nem ilyen tömegre méretezték...

Viszont találtunk egy árban igen kellemes büfét a cangaút mellett, kicsivel Vác után, ahol oda is, vissza is megálltunk egyet szusszanni. Aztán alaposan bekajáltunk Gödön, és rövid ejtőzés után hazajöttünk. 105 km lett háztól házig, és fél négykor már itthon lazítottam a lábam (Lóbalzsam! - jobb, mint akármelyik sportkrém)

II. Budai terepeken

Na, itt bedőltem. Dohányzás, ugye, meg túlsúly, meg a terepi gyakorlatlanság - ahogy a terepen sokkal előbb kell észlelni a váltáskényszert, az meglepett; meg is kínoztam a cájgot, babrálnunk is kellett vele, mivel nem volt hajlandó az első váltó leváltani (nemigen használom a hétköznapokban, bár persze az az én saram, hogy nem néztem rá előre). El kell felejtenem a markolatváltót - a lefeléken nemigen tudok külön rányúlni, ha meg rajta tartom a mancsom, a nagyobb huplikon simán elváltom akaratlanul is. Szóval ez önkínzással elegy élvezet volt, fel a Jánosra, aztán a Kopasz oldalában - tudja a fene, pontosan merre is, majd vissza Normafán át mindenféle gusztusos felfelén és lefelén. Folyamatosan lógott az eső lába, hűvös volt, de némi szemetelés permetén kívül nem kaptunk esőt. 67 km. lett a mért táv háztól házig, ebből csak kb. a fele volt a terep, de pont elég volt a formán kívüli izmaimnak. Ebédre hazaértünk.

III. Életem első...

Halleluja! Anno sokat jártam arra gyalog, de kerékpárral most először sikerült felmásznom Dobogókőre:) Többen indultunk el, a Triumvirátuson kívül jött Lipi, és jött Lajos és Ági, Pisti régi ismerősei - nos, ők diktálták a tempót Szentendréig, és már akkor érezni lehetett, ez nem lesz afféle kíméletes hétvégi tekergőzés. Végig aszfalton maradtunk, de nem a főúton, hanem azon a bájos, kicsit elhanyagolt erdei úton, amiről Lajos-forrás felé is fel lehet kanyarodni. Alattomos, sokszor, de kicsiket változó dőlésszögű emelkedő kanyarog fel az egyik legszebb patakvölgy gyönyörű öreg fái mentén, fel a gerincre; aztán van egy markánsabb lefelé, aminek a végén a dobogókői útba csatlakozik (néhol úgy tűnt, jelzett bicikliút, azaz láttam néhány lekopott jelzést - de halovány gőzöm nincs, melyik dobozban pihennek a turistatérképeim, úgyhogy.)

Az utolsó öt kilométeren már igen panaszkodott a bal lábam, úgyhogy kissé leszakadtam a többiektől, de végül sikerült pihi és tolás nélkül felgurulni, ezt is megértem. (Ez is megérte:) Aztán hazajöttünk, a négy papírkutya, mert Lajos és Ági még beletoltak a túrába egy kis Pilisszentlászlót, meg egy kis Visegrádot - este tízre értek haza mintegy 150 km. után. Nekem pont elég volt a 96 km. háztól házig, bár azt be kellett látnom, kissé korábban kell elkezdenem alapozni jövőre, ha tényleg 240 kilométert akarok tekerni a Balaton körül. Lehet, hogy simán meglett volna idén is, de nem belehalni szeretnék, hanem örülni neki.

A tegnapi etap viszont kimaradt. Néha nem árt lógatni - esetemben inkább polcolni - a lábakat:)

Shizoo

Életem első biciklitúráját az apai szigornak, Ági néninek, meg egy medicinlabdának köszönhetem - meg persze a saját rövid eszemnek.

Történt ugyanis, az (úgyamennyire) boldog emlékű óidők távolában, hogy akár hiszitek, akár nem, a rácalmási általános iskola második osztályába léptem, ahol is új osztályfőnök fogadott, Ági néni. Pályakezdő volt, és az első pillanattól kezdve hevesen utáltuk egymást. Így, felnőtt eszemmel belátom, volt rajtam mit utálni, főleg, hogy a rácalmási nevelőotthon karakán óvónénijének voltam a fiacskája, aki biztonságban érezvén magát a nevelőtestületi szolidaritás óvó égisze alatt, sokat megengedett magának akkoriban, apró, de bosszantó csínyeket. Ági néni hamar két osztályfőnökivel díjazta ebbéli működésem, mintegy jelezve, semmilyen védettséget nem ismer el. Amit viszont apám viselt el nehezen, dörgedelmes hangon közölte, ha még egyet hazahozok, agyoncsap.

Namármost apám én szavahihető embernek ismertem, úgyhogy azon a szép, májusi tornaórán, amikor medicinlabdával nemcsak a játékból, de kicsit az eszméletéből is kidobtam a Petit (jelzem, országos cimborámat - és nem is tudom, hogy keveredett az a medicinlabda a kidobós lepuhult kosárlabdái közé...), és megkaptam az az ominózus harmadik intőt, csak abban voltam biztos, haza nem mehetek. Felpattantam hát iskolába-járó hű Pajtás paripám hátára, a nagyszünetben, azzal a szent elhatározással, hogy este már Pázmándon, nagyszüleimnél vacsorázok.

A hatoson szigorúan tilos volt biciklizni akkor is, ennek ellenére eszem ágában se volt a földutakon pazarolni az időt, nyolc éves lelkem teljesen betöltötte a negyvenegynehány kilométeres feladat nagysága, legrövidebb út az egyenes, tehát hajrá. Nem mondom, hogy nem dudáltak, de megállni senki se volt hajlandó, nem pazarolták rám a drága időt. Ettem a kilométereket, aztán már inkább csak majszoltam, egyre kevésbé ízlett. Azért ez kicsit más volt, az elsuhanó teherautók szelében, mint a faluban, meg a Duna-parton a haverokkal...

Ezzel együtt kora délutánra eljutottam Adonyig, ahol végre elhagyhattam a főutat, agyő, hatos, engem többet te se látsz. Feltoltam a biciklit az emelkedőn a pusztaszabolcsi sokkal békésebb úton, és kicsit (hulla-) fáradtan hajtottam tovább. Már azt terveztem, hogy ha marad sötétedésig némi időm, én bizony áztatom kicsit a tagjaim a Velencei Tavon, mielőtt Kápolnásnyéknél Pázmánd felé váltanék.

Mint tudjuk a legjobb számítást is keresztülhúzhatja a véletlen. Esetemben a véletlen száznyolcvan centiméter magas, rendőregyenruhás és nagyon mérges volt. Merthogy akkor már fél napja engem keresett. Ő, meg a fél megye.

Merthogy amikor nem jelentem meg a környezetismeret-órán, Ági néni azért csak felhívta anyám a nevelőotthonban, hátha hozzá szaladtam panaszra. Anyám persze mértéktelenül kiborult, és azon felül, hogy Ági nénit elküldte az összes melegebb és hidegebb éghajlatra, átszaladt a körzeti megbízotthoz is, ha már az "az impotens bagázs az iskolában" erre nem volt idejében képes. Mondhatni az egészséges falusi idegrendszernek köszönhető, hogy az "iskolabeliek" meg anyám közt némi átmeneti fagyon kívül semmi egyéb "következmény" nem volt tapasztalható - meg azt hiszem, szerették is, a nem egyszer bántó egyenességével egyetemben. Nem láttam, ugye, de mesélték...

Szóval a rend morc őre fordított vissza, és kísért egészen vissza a hatosig a kincstári Lada gépjárművel, ahol is átadott (a szintén engem kereső) teherautónyi orosz kiskatonának. Mint kiderült, az összes dűlőúton kerestek, csak a hatoson nem... A ruszkikkal egész jó barátságba keveredtünk, bár csak annyit beszéltem a nyelvükön, hogy zdrasztvutye, az "apuka dádá"-t azt értették, meg egészen szépen énekeltek.

Aztán kitettek a falu határában, ahol a körzeti megbízott várt Pannóniával. Nem ízlett a Pancsának a tempóm, mert addigra (várt ugye egy naagy találkozáás...) a fáradtság meg a rettegés akkora lufit pakolt a tüdőmbe, hogy alig kaptam levegőt. Így jutottunk a nevelőotthon kerítéséig, ahol már ott várt a fél falu, az egész iskola, meg anyám.

A többit el lehet képzelni.

Na, pont ilyen volt, csak női, és nem piros, hanem kék-fehér. (ugye, hogy pont ilyen?) Nyár közepéig rá se ülhettem...

CM

Jóízű eseménytelenségben telnek a hetek - már esés-kelésileg, tehát újfent  múltba révedés következik. A bősz felfedezés (határaim és a Vácra vezető bicikliút "felfedezése") időszakában esett meg  ez a kis kaland, nem sokkal Göd után, a gáton futó bicikliúton. Szeretem ezt a bicikliutat, bár talán ezt a szakaszt a legkevésbé

Elég nyugodt tempóban mentem Vác felé, amikor is szemből két kislány és az apukájuk közeledett az úton, biciklivel. A legelöl haladó kisebbik leányzó - okos dolog, a legkisebb diktálja a tempót - eszébe biztos hogy valami éktelenül fontos dolog juthatott, pont akkor, amikor melléjük értem volna, amit azonnal közölni óhajtott az apukájával, hátrafordult hát, s azzal a lendülettel mintegy elém is. Nem sok választásom volt, nem akartam eltaposni - tehát.

Igen szépet estem - jelzem a gyerek is elesett, szerintem pusztán az ijedtségtől, mivel nem értem hozzá. Nagyon megijedt, eltört a mécsese. Miután összekapartam magam, bevillant, hogy nehogy már én vegyem el a kedvét a biciklizéstől, tehát elkezdtem - az apuka asszisztálásával - egyfelől megnyugtatni, másfelől elmagyarázni azt az apróságot, hogy bármilyen fontos dolog jut is az eszébe, ha szemből jön valaki, arra figyeljen, és csak akkor "beszélgessen", ha tiszta a terep, és igyekezzen akkor is az utat figyelni.

Fokozatosan lett aztán világos, miközben ott beszélgettünk, hogy ő nem attól ijedt meg, hogy elesett, hanem attól hogy én elestem miatta. Zabálni való tündér volt, akkor már azt magyaráztuk neki kettőzött erővel, hogy nem nagy ügy ám az egész, hogy aki biciklizik, azzal előfordul az ilyesmi. Mondom neki: "Te biztosan most estél el először..." és mondanám tovább, hogy semmi baj, vissza kell ülni és menni tovább, amikor is a szavamba vág: "Nem... az első az volt amikor hátulról nekibicikliztem a Noéminek" - látom ám, az apuka a szemét mereszti, (erről tutira nem tudott) a nővére rákvörös - elmondhatatlanul aranyos volt a gyerek, ahogyan elszólta magát.

Végül aztán elköszöntünk, felültek a gépekre és mentek tovább. Néztem utánuk és gondolatban hosszú, boldog balesetmentes biciklis éveket kívántam az egész családnak.

CM

Vasárnap délelőtt kikarikáztunk Gödre, Pisti, várandós felesége: Mari, meg én. Az volt az előzetes elképzelésem, hogy majd óvatosan gardírozzuk a majdnem nyolc hónapos kismamát ketten - ehhez képest ő törte az utat a Kuvaharájával, kényelmes, de lassúnak azért nem nevezhető tempóval. Mari viszonyáról a közlekedési szabályokkal csak annyit,  hogy ha állapotából kifolyólag most óvatosabb, mint annak előtte, akkor régen folyamatosan a szabálytalanság határ-mezsgyéjén tekerhetett...

Túlzok azért - vigyáz ő nagyon is :)

Hazafelé körbekarikáztam a viharzónát, megúsztam némi szemetelő esővel. Mivel barátom és párja később indultak el, kaptak bővebben - azért azt egyikőnk se bánta, hogy a vihar nem Észak-Pesten vagy Keszin adta ki a mérge javát...

CM

Mivel olyan boldog eseménytelenségben telt a hét, amilyennek biciklin szeretem, megint megosztanék tisztelt blog-látogatóimmal egy múltbéli szolid ámde tanulságos esés-kelést.

Kellemes szombat reggel volt, úgy egy éve, tavaszi renoválása után Fülesbe (cangaisten nyugtassa) épp beletettem a kb. 500 km. tesztadagot. Gondoltam, kiugrok Gödre, Madárhoz, némi utánaállítás-finomítás okán (Pisti barátom épp halálra dolgozta magát akkoriban, ő passzolt le Madárnak, gödi cimborájának, akiben nem csalódtam). Ha mesterkezek babrálhatnak rajta barátilag, akkor nem kontárkodom; ez volt akkoriban a hozzáállás. Nem terveztem semmi mást aznapra, dolgunk volt délután a kedvesemmel, úgy véltem, jó móka lesz, Bp-Göd-Bp némi szereléssel, délelőtt letudom.

A keszi reptér felé mentem, a bicikliúton, ahonnan aztán egy kissé zavaros lámpás kereszteződésen át lehet a vasúti felüljáróra rákanyarodni, hogy aztán a kis utcákon átfűzve  Dunakeszin magát az ember fia a dunaparti bicikliúton lazázzon tovább Gödig. Nos, a felüljáró után van egy U alakban visszaforduló utca,

Az a fránya Bajcsy - Könyves Kálmán sarok nagyobb térképen való megjelenítése

a Könyves Kálmán utca. No, az engem a felüljáró legvégén előző autós kolléga ide fordult be, úgyszólván mellettem, index nélkül, vagány versenyautóhoz méltó minimál-lassítással. Más utam nem lévén próbáltam követni a példát, de kicsit elfoglalta a betont a drága, tehát kisoroltam a salakra, az út szélén, fékezett-döntött kanyarodás közben. Az első kerekem persze azonnal kiszállt alólam, én meg csúsztam biciklistül a kavicságyon, rövidgatyában. Nem kevés salakot sikerült a térdem-alsólábszáram bőre alá applikálni a művelettel, kissé lekapódott a bioburok a jobb felemről - és a biciklin is egyből keletkezett egy kevés valódi állítanivaló.

Az indexelni rest pubi tudomást se vett a mellette (igen hamar mögötte) kibomló "drámáról", bár azt nem gondolom, hogy nem vette észre, mivel pattogott az általam felvert anyag a kasztnin is - mindenesetre fékezés nélkül ette el a fene. Mint ahogy pötty kárfelmérés és váltóhajlítgatás után engem is; ezen a jelentéktelen közjátékon túl végül nagyjából egészéből úgy telt el a nap, ahogyan eredetileg terveztem.

Jó tekerészést

CM

Szép eset a régmúltból: életem legbárgyúbb esése-kelése történetét osztanám meg itt veletek.

Bicikliút a Sió mentén nagyobb térképen való megjelenítése

Három éve is van, hogy nyáron túrázni voltunk, régi barátaimmal, mindannyian középkorú, korántsem acélosan edzett alakok. A második nap reggelén a siójuti szálláson való éjszakázás után vettem észre, hogy mindössze két kilométernyire vagyok az azévi 3000-ik kilométeremtől, nagyon büszkén soroltam hát be a Sió partján futó (egyébként példaszerűen kialakított)  bicikliúton a többiek mögé, hol az órát, hol az utat lesve, hogy le ne késsek a pillanatról. Megjegyzem, előző este a szállásfoglalás után már végigjártuk ezt az utat, egészen Siófokig, mivel elugrottunk fürdeni, meg élvezni a balatoni este hangulatát. Nem volt hát ismeretlen a terep, lazábban is vettem a figyelést...

Szóval kissé megoszlott a figyelmem,  mikor is ketten kétfelé váltottak előlem a libasorból, én meg mint a vakegér, egyenesen nekibicikliztem a közel s távol egyetlen középjelző oszlopnak, a kétsávos bicikliút közepén, úgy nagyjából hússzal.

Ne tudjátok meg, mekkorát estem! A cimborám utólag azt bánta a legjobban, hogy pont akkor nem filmezett - elmondása szerint áttigrisbukfenceztem a bicikli felett, mint  valami önjelölt Sandokan. Keményen megütött a kormányom a combomon (ami átpattant az oszlopon, a nyeregcső állítota meg a cájgot) és valamibe az oldalam is durván beütöttem, alig kaptam levegőt. Ahogy szedem össze magam, meg a lepattant alkatrészeket (haveri segítséggel), látom ám, a baloldali fékkar egy-az egyben letört, a bowdenek összekuszálódtak, de mintha nem lenne más baj (azt csak jóval utána vettem észre, hogy a nyeregcső gyors-zárjának karját az ütközés ráhajlította a csőre, némi oszlopkék festéket kenve fel a karra) - úgyhogy némi légzőgyakorlat után kikötve a használhatatlan első féket elindultunk Siófokra, szervízt keresni.

Ja. A 3000.-ik kilométer emlékére a törött fékkart rövid gyászbeszéd kíséretében elhelyeztük az oszlop tövében.

A történetnek itt persze nincs vége, találtunk ugyan nyitva szervízt, ahol viszont a flegma szerelő úr közölte, jövő keddre tudja vállalni a javítást. Kicsit elborult az agyam, és a szervízbe menet látott bicikliboltban vettem egy pár noname fékkart, néhány kötegelőt, és kb húsz perc alatt újra menetkész volt a cucc, olyan ezerötszáz forintból. Máig nem értem, miért nem látta át a tisztelt "kolléga" a problémát (mentünk volna tovább, ugye...), nem sajnáltam volna tőle ötezret ezért az alapjában semmi melóért, ami neki nyilván addig se tartott volna, mint nekem.

Nem jöttem haza, a sajgó bordám ellenére sem, továbbnyomtuk a túrát, és kedves barátaimtól a mutatvánnyal kiérdemeltem a "kaszkadőr" nevet. Nem tudom, a bordám tört-e, repedt-e, fájni fájt utána napokig, de legalább azt is megtanultam, nem célszerű az ilyen zúzódást richtofittal kezelni, mert ha ellazulnak a sajgó csont körül az izmok, csak annál jobban fáj.

Egyébként életem egyik legkedvesebb országúti túra-emléke ez a hat nap, Budapesttől Kaposvárig, a somogyi dombok, aztán Dunaújvároson és az Alföldön át vissza Pestre. A kilométerszámlálás-mániámra pedig kifejezetten jó hatással volt az eset...

CM

Végre kicsit kidugtam az orrom a napmintnapi rutinból a hét meglehetős pokoli történései után - megvolt az első idei túrácska, a bemelegítés mondhatni, szolid 45-ös Szentendrére oda-vissza. Ami igen meglepett: több ezren választották ezt a programot, komplett kiránduló osztályoktól apróságokkal megterhelt apukák-anyukákig. Egészen tömött volt végig a bicikliút, egészen a Megyeri-hídig, azon viszont alig futottam össze valakivel. Csináltam pár fotót, nézegessétek

CM

Mivel a hétvégét alaposan és másra használtam-tuk el, jó volt (akár az idő az idei első túrára, ami talán a jövő héten, vagy utána hiszen - mint írtam volt - másra használódott), páros élet öröme, szóval nem kény- vagy pótszer, csak más jó (a párom nem teker, ötévesen horrort élt meg, azóta nem...); úgy vélem, nem lehet baj abból ha néhány régi képet azért felteszek.

Jó tekerést a héten! CM