Tegnap reggel nemcsak én keltem esőre  (eső-kelő), jó volt látni, hány őrültspanyol ült fel mégis a gépekre, oszt hajrá. Azt viszont kevésbé jó volt látni, hogy az autósok megint fütyültek az időjárási körülmény-változásra, nem mondhatnám, hogy csökkent volna a tempó. Úgyhogy két helyen is - a Rákos patak mentén, meg a Hungária melletti cangaútszakaszon - kaptam tempózó nyavalyástól tócsábólfröcskölést, sárvíz-zuhanyt arcba. Az esővel semmi bajom, de ezt szívesen kihagynám.

Gyakorlom a kedvességet autósokkal, próbálom uralni a démont, de ilyenkor úgy utánamennék, hogy a letekert ablakon beborítsak egy vödörrel a fröcskölhető szutykos léből, főleg mivel a legtöbb fröcsis még csak nem is rosszindulatú, pusztán nemtörődöm; bevallom kéjes élvezetet okoz az arról való fantáziálás, hogy loccsanna a dzsoggingon az esőlé...

Ehelyett idézzük Arany Jánost, az Epilogus idevágó sorait:

"Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, --
Félreálltam, letöröltem."

Jó tekerészést

CM

A héten teljesen eseménytelen kerekezést követtem el, mosolygós autósokkal, előzékeny gyalogosokkal, a szokásos napmintnapi rutint, az egyre inkább biciklirevaló időben (ha nem számolom az időnként viharos ellenszelet). Tehát az emlékezésé lesz megint a terep: esetleírás következik. (Úgy vélem a legegyszerűbb, ha időrendben visszafelé emlékszem, remélem, még jó sokáig nem töri meg az időben visszasétálást valamilyen aktuális eset.)

Február végén, egy csütörtöki napon, alkonyat után kerekeztem haza a szokásos – nem a legrövidebb, de a legkényelmesebb – útvonalon, egy olyan napon, amikor az autók dugóból dugóba tömörültek, csupa ingerült, dobozba zárt sofőr. Az útmenti levegő csak úgy vibrált a türelmetlenségüktől. Van ilyen nap, frontátvonuláskor, vagy sok kisebb baleset esetén, útlezárás-építés, egyéb akadályoztatás esetén (BKV-sztrájk), vagy delegációk vonulásakor például; nem derült ki a számomra, aznap mi volt a kiváltó ok, annyira nem is lényeges.

A mogyoródi út menti bicikliúton haladtam kifelé, a Róna utca felé, több tré hellyel is büszkélkedik ez a szakasz. Az egyiknél, a Báróczi utcához érve látom, jobbról nagy ívben tiszta, szemből épp elfogy a kocsisor, a Bárócziból ugyan jön ki egy Punto, de fékez, megáll, a vonalnál (jelzem, hátra van festve ott is, ha az autós a vonalnál áll meg, szart se lát), lassításból kinyomom, hiszen mi más okból állna meg az autós ebben a közlekedési szituban, (simán mehetne), nyilván észrevett (alaposan ki vagyok világítva), betarja a szabályokat (nekem van elsőbbségem), elenged. Ahogy rányomok, ugyanakkor indul el a Punto is, nagy svunggal, csattanás.

Rakom odébb a gépet, nézem, első pillantásra megúszta. Baromira fáj a bal könyököm, a sárvédő fölött alaposan behorpasztottam vele a lemezt (ez a lekönyökölés óvta meg a bicajt, el tudott pattogni az első kerék, nem gyűrte maga alá az autó), a kezem rázogatva járok körbe. Rémült hölgy száll ki, nem szólok, járok körbe, higgadok – szegény csak kérdezget, „jól van? Nincs semmi baj? Mondjon már valamit…” -, amikor úgy érzem, már üvöltés nélkül vagyok képes kommunikálni, csak akkor szólalok meg. Szegény nő a vállamra omlik, megkönnyebbülten zokog, alig tudom megnyugtatni. Eldadogja: nem ismeri a környéket, nem tudta, hogy itt bicikliút van, bizonytalan a sötétben, pedig ő mindig betartja a szabályokat – a végén én kérek tőle elnézést, amiért ilyen helyzetbe hoztam, komolyan, majd fél órába telt megnyugtatni. Mutatom neki a horpadt lemezt, bocsi, mondom, legyint. Örül – úgymond – hogy nincs semmi bajom. Teljes békében válunk el, utoljára még azt tanácsolom neki, ha bizonytalan, nincs helyismerete, a legbunkóbb taxis-módra inkább állja el az utat, guruljon ki a sarokig (úgy nem gurul elé senki, és legalább lát is), és pillantson szét mindig minden irányba, mielőtt elindul.

Tanulság: sokadszorra tapasztalom, nem számíthatok a nekem járó elsőbbségre. Helyesebb kiindulás, ha úgy megyek neki egy-egy ilyen helynek, hogy nem kapom meg; ha mégis, az köszönnivaló ajándék. Nem sokon múlt, hogy ne egy kis izomfájdalom és egy laza centír legyen a találkánk ára – meg egy horpadás a kasztnin.

CM

Saját elmentett helyeim nagyobb térképen való megjelenítése

Mivel a hétvégét alaposan és másra használtam-tuk el, jó volt (akár az idő az idei első túrára, ami talán a jövő héten, vagy utána hiszen - mint írtam volt - másra használódott), páros élet öröme, szóval nem kény- vagy pótszer, csak más jó (a párom nem teker, ötévesen horrort élt meg, azóta nem...); úgy vélem, nem lehet baj abból ha néhány régi képet azért felteszek.

Jó tekerést a héten! CM

Az én jó Pisti barátom mintegy atyailag figyelmeztetett, hogy annyi esés-kelés után legyek kicsit óvatosabb. Mégiscsak az autó a nagyobb, tempófék, engedjem el, aszongyahogy közlekedj okosan, szolidan. Mondom: jó.

Ma este, mintegy munkát levezetendő, eljött elém az Ecseri útra. Úgy alakult, hogy a Gyáli úti vasúti aluljáró felé vettük az irányt, onnan má ne menjünk a Népligetnek, keresztül a dzsuván, menjünk körbe, Budán át. Tekerünk a bicikliúton a Könyves Kálmán mentén, majdnem ott vagyunk, ahol át kell menni, amikoris Pisti felrikkant: „ezt a zöldet érjük el!”. Aztán nyomja. Ő sárgult, nekem már a végén a piros köszönt. Aztán, már Budán ugyanez a Szabadság-hídnál. Az Árpád hídig csak úgy ficánkolt előttem.

Átérünk vissza Pestre, Átfűzzük magunkat a Vácin a Rákos-patak mellé, elérünk a vasúti felüljáróig (közbevetőleg: nem furcsa, hogy ami valaha akkora vívmány volt, becsben tartva, rendezve, minden vasúti környék; az most gusztustalan seb a táj arcán, gennyes kelés, amerre csak elhalad?) ahol toligálás közben megkérdem tőle: „Te Pisti, nem arról volt szó, hogy óvatosan?” Jogos, mondja, oké, nyomjuk okosba.

A Rákos-patak mentén elérünk az Erzsébet-királynéig, ahol hopp, szűk forgalmi luk, egymás mellett egy szó nélkül átnyomjuk. Ez az, amikor simán átférsz, de azért oda kell lépni. Pisti felrikkant: „Oké ez! Így kell!” Mit mondjak erre – ugyanazt csináltam….

CM

Többtízéve hajtok járművet városi forgalomban, évekig kempinget, amit sok szempontból pont erre találtak ki - jól gyorsul, könnyen le meg felpattansz róla, de beépített sebességkorlátja révén a veszélyforrásokhoz lassan érkezel -, amikor úgy éreztem, kinőttem a gépet, jött a monti-kor  és tart ma is.

Ennyi idő alatt volt néhány esetem-esésem, kalandom, és felsorolhatatlanul sok élmény. Egy részüket, és az aktuális eseményeket osztanám itt meg veletek.

Feltettem ezt a képet, kár, hogy gyásszalagot nem tudok applikálni rá - nem értek a photoshophoz - képzeljétek oda. Tavaly augusztusban ütötték ki alólam, többek között ezt is elmesélem majd, hogyan. Szóval gyászolom Fülest, életem első újonnan vett hajtányát, miközben nagy élvezettel nyúzom az utódot, Fülit (Drótszamár, Szami, FülesII.) amiért Pisti barátomat illeti köszönet - cak pakk összerakta, és lőtte be úgy a beállításait, hogy rögvest otthon éreztem magam rajta.

Szóval kalandra fel!

CM